Közlekedni kell, ez kétségtelen! Lehet gyalog, lóháton, sofőrös luxus-autóval, vagy gyaloghintón, de persze általában villamossal, busszal, hévvel vagy metróval. Vagy sehogy.

Itt élek már több, mint hat évtizede, szüleim szerint az első szó, amit kiejtettem az volt, hogy: villamos. Még nem jártam iskolába, de nővéreimnek napi feladata volt, hogy Lágymányosról, a Bartók Béla útról kiindulva villamosozniuk kellett velem, a 49-es villamossal tettünk egy nagy kört. Szegény apámat addig kínoztam hat évesen, amíg be nem ment a Budapesti Közlekedési Vállalat Akácfa utcai székházába egy nyomtatott menetrendért, amelyet aztán ronggyá olvastam, kívülről megtanultam, jóllehet, még a betűket is alig ismeretem.

Mindezt csak azért mondom, hogy jelezzem: a budapesti, sőt az egész magyarországi tömegközlekedés, – és nem tömegközlekedés – elkötelezett híve vagyok,  a villamosoktól a vasútig, a közúti közlekedéstől a föld alatti, és föld feletti közlekedést is beleértve.

Követve a híreket, évek, de inkább évtizedek óta azt hallom, olvasom, hogy egyre több gond, probléma van Budapest közlekedésével, és a döntésben érdekelt felek nem tudnak megegyezni alapvető kérdésekben, nevezetesen, hogy ki finanszírozza ezt az egész ágazatot.

Azt gondolom, hogy egy közösség vezetése politika, tehát aki egy város vagy egy régió, vagy akár egy ország vezetésére vállalkozik, az politikus. A politikus általában nem egy adott ágazat kiemelkedő szakembere, ő a politika mestere, ő igazán dönteni tud. Ha tud. A politikatudomány – többek között – az adott körülmények között felmerült lehetőségek közötti választás tudománya. Egy város, egy ország jól-rosszul megtermel egy adott mennyiségű értéket, és a választott politikusok alapvető feladata ezeknek a közösségi javaknak a minél ésszerűbb, a polgárok minél szélesebb rétegeinek érdekében álló szétosztása. Ennek során állandóan dönteniük, választaniuk kell. Hidat vagy utat, főteret vagy iskolát, kórházat vagy laktanyát fejlesszenek, és a politikai pártok, résztvevők közötti erős viták hivatottak előkészíteni a lehető legjobb döntéseket. Persze ezeknek a döntéseknek az alapjait az adott terület szakemberei készítik elő, és ezen adatokkal felvértezve indul a tárgyalás, majd születik meg a döntés.

Egy város, egy ország nem lehet meg működő közlekedés nélkül. Ha az embereket és az árukat nem lehet kiszámíthatóan, biztonságosan és gyorsan az egyik helyről a másikra eljuttatni, akkor minden összeomlik, kiszámíthatatlanná válik, és társadalmi méretekben hatalmas a veszteség.

Meggyőződésem, hogy a közlekedés kérdése a gazdaság elsőszámú alapkérdése. Sajnos azt tapasztalom, hogy a politika érdeklődése folyamatosan elfordul ettől az ágazattól, és jóllehet Baross Gábornak szobra van még a Keleti pályaudvar előtt, de már hosszú évek óta nincs Közlekedési Minisztérium, nincs a Kormányban közlekedési szakember, és ennek a rendkívül szerteágazó kérdéscsoportnak csak ezernyi alsószintű érdekérvényesítője van, ezért egységes fejlesztési koncepcióról nem nagyon beszélhetünk.

Budapest Főváros az ország gazdaságának, kultúrájának a központja, másfél millió ember, de az agglomerációval számolva több, mint két millió ember élettere, akik laknak, dolgoznak, sportolnak, szórakoznak, és eközben utaznak, illetve utaznának.

A tömegközlekedés biztosítása, fenntartása és fejlesztése a város eredményes működésének alapvető előfeltétele. A tömegközlekedés fenntartása és fejlesztése pénzbe kerül, bizony, nagyon sok pénzbe. A politika felelőssége alapvetően abban áll, hogy amikor dönt, amikor választ a lehetőségek között, akkor mondjuk a budapesti tömegközlekedésnek ad zöld utat, vagy ugyanazt a pénzt mondjuk egy kiállítási negyed, egy Belgrádba tartó vasútvonal vagy egy erőmű fejlesztésére fordítja. Azt tudomásul kell venni, hogy egy ország költségvetése csak egy adott összeg felett rendelkezik, azt kell elosztani minél jobban, minél értelmesebben a közösség érdekében.

A korábbi években is volt vita az országos vezetés és a budapesti vezetés között, mert egyik fél sem akarta-tudta fedezni a kor színvonalán álló fővárosi közlekedés költségeit. Sajnos mára ez a kérdés kiéleződött, azt olvasni, hogy a főváros környezetében élő települések lakói lehet, hogy egyik napról a másikra nem tudnak bejutni a városba, mert leáll a buszuk, helyi érdekű vasútjuk.

Drámai a helyzet. Igen, drámai, mert egyre jobban felszínre tör, hogy Budapest tömegközlekedése életveszélyben van, az országot irányító Kormány és a Budapestet irányító Főpolgármester nem értenek szót egymással, és alapvető matematikai feladatokat sem tudnak közösen megoldani. Budapest közlekedése – normális szinten, – évi – mondjuk -, 100 egységnyi pénzeszközt igényel, de a Főváros, minden kiegészítéssel együtt csak 80 egységet tud biztosítani saját forrásból. A város anyagi forrásai erősen beszűkültek, már alig folyik be annyi, ami a működés költségeit fedezné. A vak is látja, hogy ez így nem mehet tovább, hisz akár hitellel, akár leépítéssel akarja a problémát feloldani, a közösség érdeke mindenképpen sérül. A Kormány – előttem nem ismert okok miatt –, fölényesen elutasítja a segítséget, az ország közös erőforrásaiból nem akar adni egyetlen fillérrel sem többet. A kormányfő hangsúlyozta is álláspontját: az EU-s támogatási forrásokból sem adna egyetlen fillért sem a Fővárosnak, minden pénzt vidékre! Ez drámai helyzet, mert bizonytalanságot teremt és tart fent egy alapvető ágazatban, megkeserítve ezzel milliók napi életét.

Mi a megoldás, kérdezem? Én itt, egy udvari szoba csöndjében csak a lehetőségeket tudom elképzelni. Ha a Főváros nem képes a saját forrásaiból finanszírozni a fővárosi tömegközlekedést, akkor le kell állítania járatokat, meg kell szűntetnie vonalakat, el kell bocsájtania szakembereket, el kell halasztani beszerzéseket, ritkábban tud takarítani, gyengébb izzók égnek az állomásokon, egyszóval lepusztul, elmállik, elsorvad a főváros életének talán egyik legfontosabb szegmense. Ha további hitelt vesz fel, akkor még nagyobb terhet vesz a nyakába, és előbb utóbb fizetésképtelenné válik, hisz saját vagyona már a működés költségeire sem elég, nem hogy hiteltörlesztésre és kamatokra. A jegyárak nem emelkedhetnek az égbe, a lakosság teherviselő képessége is korlátozott. A Főváros oldalán nincs más lehetőség, csak a drasztikus, drámai leépítés, megszűntetés.

A Kormány eddigi nyilatkozatai dermesztőek. Ő köszöni szépen, jól van, de ez nem az ő asztala, tessék jegyárat emelni, racionalizálni, hitelt felvenni, és különben is, tessék megoldani a kérdést, ez a Főváros belügye.

Azért én ebben nem vagyok annyira biztos. Úgy hiszem, hogy a Kormány az egész ország kormánya, nem csak a Budapest nélküli területeké. Mindenki előtt ismert, hogy a Főpolgármester a kormánypárt embere, jelöltje, tehát ugyanannak a politikai oldalnak a tagjai. A kormánypárt nyíltan Budapest ellenes? Feltehetőleg. Elengedi a Főpolgármester kezét, és kérése ellenére sem oldja fel ezt a lehetetlen helyzetet? Lehet. De akkor csak még nagyobb baj lesz, hiszen ha a Főpolgármester magára marad, eljuthat egy olyan pontra, amikor döntenie kell: hűség a párthoz, vagy hűség a néphez! Ez pedig egy gyilkos kérdés és a válasz csak a halál lehet, a politikai halálé. Igen, mert ismerve a kormánypárt gyakorlatát, az árulóknak nincs kegyelem, aki vét a párt központi akarata ellen, az selyemzsinórt kap ajándékba. Ha pedig a hűséget választja a párthoz, akkor leköpi a nép, a főváros közönsége tekinti árulónak, és el fogja veszejteni. Ebben a küzdelemben nincs nyertes, csak vesztesek vannak.

Pedig meg lehetne állapodni a kérdésben, ha a felek akarnának. Egy független szakértőkből álló csapat pár hét alatt fel tudja mérni, hogy mennyi a valós és szükséges összeg, amibe a Főváros tömegközlekedése kerül éves szinten. Nyilvánossá kell tenni minden szerződést, költséget, kiadást, számot. A lehető legszélesebb ellenőrzést kell kialakítani a tömegközlekedés működési költségei felett. Aztán dönteni kell, hogy ezt az összeget, – bármilyen más, fontosságát tekintve hátrább sorolt költségvetési tétel kárára – biztosítani kell, amely összeget csak és kizárólag a tömegközlekedésre lehet fordítani.

Hogy ez érdekeket sért? Biztosan. Hogy ehhez kompromisszum kell elsősorban a Kormány részéről? Feltétlenül. De ha erre nem kerül sor nagyon rövid időn belül, akkor anyagiak híján le kell állítani járatokat, tovább romlik a tömegközlekedés színvonala, és egyre durvább lesz a közbeszéd a döntésre, megegyezésre képtelen politikusokról.

Szeretem ez a várost, igazi budapesti vagyok. Ma is gyakran felülök egy külvárosi villamosra, csak megyek a végállomásig, közben nézem az utcákat, az embereket, aztán visszafordulok, és végigmozizom a másik oldat is. Itt fogok meghalni, mi már életfogytiglan összekötöttük az életünket, és nem is akarok változtatni ezen. Fülelek, kint az utcán épp most gyorsít hegymenetnek a 29-es. Még jár. Hurrá!