Reggel még minden a maga természetes rendjében folyt, vittem a gyerekeket az iskolába, a rádióból Sosztakovics szólt, az újságokban arról cikkeztek, hogy csak a jövő héten ünnepelheti bajnokságát a Fradi, és a TV-ben is valamelyik telefontársaság reklámja harsogott.

 

8 óra után volt pár dolgom a városban, kiléptem a média világából, intéztem a család ügyeit, és amikor 11 órakor bekapcsoltam ismét a rádiót a kocsiban, vezető hírként a brüsszeli terrorista robbantás híreiről számolt be hosszan és részletesen a bemondó.

 

Hallgattam a híreket, legalább 10-15 mondatban beszéltek a részletekről. Megtudtam, hogy két helyen, a repülőtéren, még a bejelentkező pult előtt robbantott egy öngyilkos merénylő, és azt is, hogy jelenleg 10 halottról tudnak, és hogy megszigorították a mozgást az egész belga fővárosban.

 

Szintén bomba robban a belga fővárosban a metróban is, ahol további 10 ember halt meg, és szinte hermetikusan elzárták a metróbejáratokat, de már a közúti alagutakat is. Itthon páncélozott járművek indultak el a Liszt Ferenc Repülőtér felé, de fokozott biztonsági előírásokat léptettek életbe a budapesti metróban is, továbbá a Kossuth Lajos téren, a Parlament előtt.

 

Jóformán más hír nem is hangzott el a rádióban, én pedig tovább gondolkodtam a dolgokon.

 

A terrorizmus borzalmas, végletes, embertelen hadviselés, nehéz magyarázatot találni rá, és lehetetlen elfogadni. A magamfajta, békében felnőtt ember nem is nagyon érti, hogy mi történik, csak hallgatja az önmagában is elborzasztó híradásokat. A riporter közlése nyomán elképzeli lelki szemei előtt a repülőtéri jegykezelő pult előtt békésen várakozó tömeget, amelyik a következő pillanatokban halottakkal, sebesültekkel, égett ruhadarabokkal, miszlikekre széttépett testrészekkel teli fronthelyszínné változik, hatalmas a riadalom, senki nem tudja, hogy mi történik a következő pillanatban, általános a pánik, a kétségbeesés.

 

A világ szinte minden tömegkommunikációs eszköze ezekkel a hírekkel foglalkozik ebben a pillanatban, és talán egy-két milliárd ember most szívszorongva várja a további híreket, és fél, hogy bármely pillanatban akár mellette is felrobbanhat valami.

 

A másik oldalról azonban azt hiszem, hogy éppen ez a terroristák alapvető célja.

 

Ha belegondolunk, hogy Szíriában vagy nem is olyan régen Irakban naponta százak, ezrek haltak meg, szőnyegbombázások, páncélosok által vezetett tömegtámadások söpörtek végig országrésznyi területeken, de az onnan érkező híreket megszoktuk, tán végig sem olvastuk, átlapoztuk az újságban. De most, – és mindig –, a terroristák olyan eseményt idéznek elő, amely szokatlan helyszínen, a béke közvetlen közelében, váratlanul és meglehetősen véresen zajlik le, amely ellen szinte lehetetlen védekezni. De az igazi céljuk szerintem nem annak a néhány szerencsétlenül járt áldozatnak az elpusztítása, hanem a bizonytalanság érzésének a keltése és fenntartása alapvetően.

 

Nem tudni pontosan, hogy egy-egy ilyen kegyetlen terrortámadás mögött milyen érdekek, milyen szándékok állnak, mi csak a nyomasztó végeredményt látjuk. Ez csak fokozza a bizonytalanságot, hisz nincs irányultsága a támadásnak. Nem a fehérek vagy a feketék, a dánok vagy a németek ellen irányul, nem a vallásosok harcolnak a vallásellenesek ellen, hanem minden átmenet nélkül, látszólag céltalanul megtörténik egy robbanás, tömeggyilkosság, és a lényeg, hogy rémületet, riadalmat, általános félelmet okozzanak.

 

Ha bejelentenék, hogy például X.Y város minden lakója ellenség, akkor meg lehetne védeni a várost, de legalább is önmagunkat megvédhetnénk, hogy ha messze elkerüljük a célként kijelölt települést. De itt nincs cél meghatározás, itt nincs más cél, itt – szó szerint – mindenki célpont, azzal a nehezítéssel, hogy nem mondjuk el, hogy ki lesz a következő.

 

Ennek a célnak az elérésének azonban az az alapvető előfeltétele, hogy minél több embernek legyen tudomása arról, hogy a terroristák minderre képesek.

 

Azt hiszem ez a terrortámadások lényege. Félelemben, bizonytalanságban tartani az egész országot, egy egész földrészt, az egész világot. Egy-egy ilyen terrortámadás nem okoz nagyobb kárt, mint egy nagyobb közúti baleset. Egy váratlanul megcsúszó kiránduló busz szakadékba csúszása több áldozatot szed, mint egy repülőtéri robbantás, mégis az egyik helyi hír, a másik világszenzáció.

 

Nem mondhatom el magamról, hogy az orosz médiaviszonyok lelkes támogatója lennék, de el kell ismernem, hogy láttam abban logikát, amikor Oroszországban terrortámadás történt, – például az egyik Moszkvai Pályaudvar ellen -, és az orosz politikai vezetés nem engedte a médiának a fokozott jelenlétet, csak és kizárólag a legszükségesebb híreket engedték közzé tenni.

 

Mert hiszen a terrorista támadás egyetlen igazán fontos célja az, hogy az újságok címoldalára kerüljön a hír. Hogy a nagy TV adók megszakítsák adásaikat, és a maguk fantasztikus képi megvalósításukban közelivé hozzák a távol történt borzalmakat, az addig békességben élő nyugdíjas néni elkezdhessen félni, hogy ha ezt látja a TV-ben, akkor délután ez már itthon is megtörténhet, például mondjuk a Gazdagréti lakótelep kisközértjében.

 

A mindenkiben meglévő lappangó félelem felizzítása a cél. Féljetek tőlünk, remegjetek, senki sincs biztonságban, ma itt, holnap innen ezer kilométerre robbantunk – üzenik a mindenre elszánt terroristák.

 

Van e védelem az ilyen kiszámíthatatlan támadások ellen? Meggyőződésem, hogy nincs. Legalább is úgy, ahogy ezt a világ hatóságai teszik, úgy semmiképpen.

 

Most Brüsszelben lezárják az alagutakat, milliónyi rendőrt rendelnek ki a metrólejárókhoz, gépfegyveresekkel veszik körül a repülőtéri bejáratokat, de mitől véd ez meg? Ha a magányos öngyilkos merénylő óvatosan bepakol 3 kg. robbanószert a hátizsákjába, amelyből egy coca-colás üveg és a hétfői Le Monde egyik példánya is kilátszik, ki fogja megállítani farmerjében, baseball sapkájában, trikójában az utcán? Pláne, ha egy korcs kutyát is sétáltat, és fel van kötve az egyik keze? Senki. A páncélosok felvonulása csak és kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a nép megnyugodjon. Ettől persze a nép csak még idegesebb lesz, hiszen kit nyugtatna meg, ha állig géppisztolyba öltözött terepszínű harcosok sora mellett kellene tejért mennie a közértbe? A robbantás megalapozza a világhírnevet, egymást tapossák a tudósítók a helyszínen, ezek a hírek mozgásba lendítik a rendvédelmi szerveket, és persze a nézettségi mutatókat is szépen emelik, és máris itt a totális káosz, a pánik, a rémület, és számoljuk a másodperceket, hogy mikor történik a következő robbanás.

 

Mi történne, ha egy ilyen tragikus terrorcselekményről nem adna ilyen intenzitással hírt a sajtó? A mindenre elszánt öngyilkos robbantó felrobbantaná magát a jegykezelő pult előtt, a robbanás ereje megöl tíz embert a környezetében, de minderről hallgatna a világsajtó, vagy csak a lap alján, rövidhírben számolna be minderről a média? Magán a terrorcselekmény bekövetkezésén már nem lehet változtatni. De ha ez a hír nem jutott volna el a gazdagréti nyugdíjashoz, akkor nem remegne a lába, amikor le kell mennie a kis közértbe tejért, és az utcán sem vonulnának páncélozott járművek, csak a 7 busz indexelne békésen, amikor a kocsi a megállóhoz ér. A délelőtt nyugalmát legfeljebb a hirdetések izgalma zavarná, de egy-egy jobb sorozat ismétlése csak lenyugtatná a kedélyeket.  És még az is lehet, hogy a soron következő terrorista robbantásra készülő öngyilkos merénylő is megfontolná, hogy megéri e neki felrobbantania önmagát, ha minderről hallgatna a média, ha a cselekménye következtében nem törne ki világpánik, ha nem terjedne futótűzként a bizonytalanság érzése.

 

Az az igazság, hogy nem tudom a választ. Végig gondolva a történelmet, azt hiszem mindig voltak terroristák, akik végső elkeseredésükben a harcnak ezt a kegyetlen módját választották. Maga a terrorizmus, mint harci műfaj, olyan cselekedett, aminek lényege, hogy kiszámíthatatlan, rejtőzködő, titkos, szinte lehetetlen előre felderíteni. Erősen végiggondolásra érdemes kérdés, hogy adjunk-e olyan széles nyilvánosságot a terrorcselekmények híreinek, mint ma, és ezzel minden terroresemény nyomán ezerszeresére növeljük a terror fenyegetettség érzetét, vagy szorítsuk le a híreket a minimálisra, annak érdekében, hogy a lakosság biztonságérzetét megóvjuk.

 

Az számomra bizonyosnak látszik, hogy egy-egy terrorcselekmény után elrendelt fokozott, látványos biztonsági intézkedések még nem nagyon akadályozták meg a következő terrorcselekményt. Persze alapos felderítéssel, titkosszolgálati módszerekkel, nyomozási technikákkal komoly eredményeket lehet elérni a megelőzés területén, de az esemény utáni hírdömping és látványos erő demonstráció inkább fokozza az izgalmat, mint nyugalmat ad.

 

Félek, ebben a kérdésben nincs jó válasz. Vagy megtanul a világ együtt élni ezzel az iszonyatos fenyegetettséggel, megpróbálja beépíteni az életébe, igyekszik ki-ki saját maga kidolgozni a legbiztosabb védelmi technikákat, miközben persze az erre rendelt szervezetek gőzerővel végzik a felderítést, vagy marad a hírözön, a pánik, a tömeges rettegés, az erődemonstráció.

 

Várom a holnapot, a holnaputánt, remélem, lassan megnyugszanak a kedélyek, és a nyugdíjas néni is nemsokára ismét le mer menni a sarki közértbe, feltételezve, hogy nem robban semmi a közelben.