Ülök a metrón, délután fél négy, tele a szerelvény. Aki ül, vagy úgy tud állni, hogy nem kell kapaszkodnia, azok többnyire a telefonjukat bámulják, időnként nyomnak egyet rajta, majd tekernek tovább.

A vonaton, melyre felszálltam, négyen vagyunk a kupéban. Három fiatal, közös akkun lógva szintén a képernyők foglyai, némán nyomogatják a gombokat, néha egy-egy vihorászás hallatszik, de beszélgetés nincs közöttük.

Magamon is érzem terjedni a kórt: amikor várakoznom kell, vagy ha nem, eszembe jut, hogy hol is állhat Fa Nándi az Atlanti Óceán közepén, mennyit haladt és milyen irányban ahhoz képest, ahol tíz perccel ezelőtt hajózott. Mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy a közel 10 000 km-es távon hány métert változott a pozíciója az elmúlt tíz perchez képest?

Figyelem, hogy már automatikusan jár rá az ujjam egy-egy hírportál hírcsokrára, mintha bármennyire is érdekelne, hogy Sarka Kata éppen kivel és kivel nem, hogy kamaszkorunk legszebb mellei közül melyik éppen ma a soros, vagy mit ordibált tegnap valaki az éjszakai buszon.

Emlékszem, a régmúlt időben édesapám legfeljebb a Magyar Nemzetet olvasta át, este pedig – amikor már volt nekünk is ,– a TV híradóból értesültünk a világ dolgairól. Később már néha eljutott hozzánk is a National Geographic, és én ettől mindig egy kicsit jobban kihúztam magam magam előtt, azért ez már valami!

Még később persze már több, sőt, sok csatorna jött, lehetett választani az ugyanolyan műsorok között, de persze ezzel arányban csökkent a színházlátogatások száma, kevesebb múzeumot néztünk meg, és kirándulni is kevesebbet jöttek velem, hiszen túra közben nem lehet nyomogatni.

Hogy is állunk ezzel – gondolkodtam mindezen talán tegnap este? Hihetetlen mennyiségben megnőtt az információ, ömlik, özönlik ránk a hír vagy hírnek látszó kép, és mi, mint a gyermekek a villogó világvárosi főutcán, nem tudjuk levenni a szemünket a csodáról, nem tudunk betelni vele. A fiataloknak zene, semmilyen sztárok teljesen érdektelen élete, – hogy milyen lehetetlen cipőt visel, vagy épp milyen luxusautóval száguld, – a középkorúaknak valódi híreknek látszó álhírek, hangzatos címek alatt megjelenő unalomig ismételt reklámok és sport, sport és sport minden mennyiségben, persze a legjobb minőségben és felgyorsítva, csak a lényeget látjuk.

Rohanunk, robogunk, ámulunk és nyomkodunk. Ültem este a nappali szobánkban, szeretett családom minden tagja vadul elmerült a képernyők világában, beszélgetés semmi, csak vad és erős figyelem a villogó képek bódulatában. És tudom, így van ez megannyi családban világszerte: a hírek, az információ, mely uralkodik felettünk, átvette a hatalmat, de miután mindenkinek ugyanannyi egységnyi ideje van, ha többszörös információt akarunk magunkba szívni, valahonnan időt és energiát kell elvenni. Egyszerű matematika.

Megéri – kérdeztem naivul, mintha lenne, lehetne a legkisebb esélye annak, hogy ezen az egyre sűrűsödő információs áradaton, ennek megemésztésén lehetne változtatni?

Úgy alakult át a világ, hogy csodás rendszerek jöttek létre az ismeretek korlátlan eltárolására, hozzáférésére és megismerésére. Ennek persze óvhatatlanul velejárója, hogy az információs társadalom versenyzői kíméletlenül fejlesztettek újabb és újabb programokat, amelyek színesebben, gyorsabban, látványosabban juttatták el a célközönséghez az információt, kevésbé korlátozva önmagukat a minőséget és az értéket illetően.

Amikor tizenéves voltam, akkor tűntek fel a Beatlesek, én is lázba jöttem, amikor a Rádió Luxemburg adásában először hallottam a She loves you vértforraló dallamát. Tetszett, nagyon tetszett, de egy hetet kellett várnom arra, hogy esetleg ismét meghallgathassam. Teltek az évek, vettem lemezjátszót, és egyszer a Jóisten rám mosolygott, és egy sportutazásom alkalmával megvehettem az egyik lemezüket, amelyet ereklyeként őriztem öt évtizeden keresztül. Aztán sok év telt el, de már a múlt században is, a külföldi TV zenecsatornák 24 órán keresztül ontották a jobbnál jobb zenei klippeket. Ha lett volna időm és lehetőségem, bizonyosan ott ragadtam volna a képernyő előtt nappal és éjszaka.

Mára mindez egy mozdulattá vált. Ülök bárhol, egy kattintás, és máris a legújabb reppelő sztár számait hallgathatom, és ha érdekel, hogy hányas a lába, hogy hol rúgott be utoljára, vagy ép melyik száz tizenhat éves lány a szeretője, egy pillanat alatt rálelek. Csak minek? Olcsó, híg, semmilyen információk ezek, amelyek arra jók, hogy kitöltsék az időt, hogy ne kelljen a holnapi felelésre gondolnom, hogy ne kelljen besegíteni takarítani, és ne kelljen gondolnom semmire, csak szórakozni, szórakozni és szórakozni.

Szoktam volt mondani, hogy amikor megszületünk, a sors mindannyiunknak kincset, csodás útravalót ad: az időt! Az időt, amely lehetővé teszi, hogy gondos beosztással jusson lehetőség József Attila verseinek megízlelésére, a kémiai kötések nem egyszerű összefüggéseinek a megértésére, Dél-Amerika hegységeinek és az Amazonas vidékének megismerésére, és hogy magabiztosan tudjam a különbséget az édes, a cukros, az émelyítő, a mézes, a túlcukrozott, a geil szavak értelme között, és hogy mikor mit használjak. Ez a most divatban lévő, könnyen hozzáférhető és akadálymentesen fogyasztható információtömeg elszívja az időt szinte mindentől, mert többségünk persze a könnyebb ellenállás felé megy. Ha turbólapát nyomja a számba a levegőt, akkor majd bolond leszek szívni azt, tömi az magától belém, ha kell, ha nem.

Bár itt-ott olvasunk elvásott szerzőktől tanulmányokat arról, hogy nem jó ez így, de igazán átugorjuk, mert Robbie Williams új dala jobban érdekel, és könnyen elérhető, csak egy enter, és már is hallgatom. De közben, az érzelmi életem, a tudásom és a gondolataim satnyulnak, egyszerűsödnek, mindenre, ami édes már csak egy szót, ha ismerek: édes. Kezdünk egyre inkább tőmondatokban beszélni, idegesít, ha valaki választékosan, a dolgok sorrendjén korrektűl végig menve ad elő valamit, nekünk ez már lassú, vontatott, érdektelen.

Mi a megoldás, kell e megoldás, vagy úgy jó ez, ahogy van? A fejlődést megállítani lehetetlen, ezt tudjuk. Hol az a pont, amikor mi, átlagemberek megérezzük, hogy önkorlátozást kell alkalmazni, hogy ez így nem mehet tovább, változtatni kell, mert különben elveszünk az értéktelen és felszínes információk tengerében.

Ültem a nappaliban, mind ezekre gondoltam, de szerencsére nem kezdtem bele népnevelésbe, mert rájöttem, hogy felesleges. Ezért nem olyan tragédia, ha egy fiatal fiú szilveszterkor egy kicsit többet iszik, mint illene, mert rosszulléte hosszan emlékezteti arra, hogy ez nem a jó út. Itt is talán majd kinél-kinél bekövetkezik egyszer a telítődés, amikor már sok lesz a semmitartalom, és ráébredünk arra, hogy a csend is jobb, mint az állandó üres zakatolás. Amikor legalább odáig eljutunk, hogy különbséget tudunk tenni a lényeges és lényegtelen tartalom között, és a lényegtelent már meg sem nyitjuk. Amikor kiben-kiben felébred a vágy a valóság tanulmányozása iránt, a közös beszélgetések, a közös séták vagy az önálló főzés, varrás vagy gyalulás iránt. Amikor elindulna önkéntelenül a kezünk a kütyük felé, megszólalna bennünk egy egészséges hang: ugyan, hagyd már, csinálj olyat, amiben te is benne vagy. A képernyők foglyainak az a legnagyobb tragédiájuk, hogy ők csak passzív résztvevői a kommunikációnak, ők nem válaszolhatnak, nem fogalmazhatják meg hangosan a véleményüket, nem válaszol rá senki, ők csak befogadók.

Mennyire igaz a mondás: ha áram van, minden van. És ha áram nincs? Ha egyik pillanatról a másikra itt állnánk áram, kütyü, hírek, zenék nélkül, és egy hetet magunkban, családunkkal és barátainkkal kellene eltölteni? Bizonyos, hogy az első óra olyan lenne, mint egy süketszoba, szinte fájna, de ahogy az egészséges érzékeink ismét magukra találnának, és megkezdődne a valódi élet az igazi világban, talán jobban értékelnénk önmagunkat, a szabad időnket, és a társainkkal való beszélgetést.

Folytatnám, de nagyon izeg a mobilom a zsebemben. Már vagy jó óra is eltelt, hogy rápillantottam volna Fa Nándi helyzetjelzőjére és sebességére, már nagyon hiányzik. De már közel a cél, pár nap és isten bizony új életet kezdek, Fa Nándi helyett az elektromos autók híreit figyelem. De az is lehet, hogy alkalmanként lecsapom a villanyórát!