A múlt héten egy napfényes délben volt szerencsém ebédelni egy olasz önkiszolgáló étteremben, ahol ilyenkor, délben nagy a zsúfoltság. Anyukák kisgyermekeikkel, fiatalok párosan vagy egyedül, kis- és nagycsaládosok költötték el ebédjüket ebben a közösségi térben, jóízűen falatozva, beszélgetve, fel-felnevetve.

A szomszéd asztalnál éppen üresedés volt, szinte kiürült, csak egy harmincas éveiben járó, talán középvezetői beosztásban dolgozó fiatalember ült, és éppen a nagy tál ebédjét tette le az asztalra. Volt azon tészta rákkal, leves,  zöldségekkel, még desszert is, de alig ért az asztalhoz a tálca, emberünk azonnal kinyitotta mobiltelefonjának fedelét, és olvasni kezdett. Elején még egy-egy pillanatra rápillantott a fogásokra, hogy maga elé vegye az éppen illetékest, de a másik szemével már is a képernyőt nézte, mintha éppen most olvasná a frissen érkezett lottószámokat, és itt és most dől el, hogy milliárdos vagy sem. A levessel még óvatosabban bánt, – bár néha a tányér mellé tette a kanalat, – de a tésztánál már csak és kizárólag a telefon, a képernyő rabságában volt. Éppen ki kellett mennem a mosdóba, és elsétálva mellette belekukkantottam az olvasnivalójába – éppen celeb oldalak híreit nézte, utána gondolom talán a sportautók következtek, és így tovább.

Visszatérve, a helyzet semmit nem változott. A tányérok már majdnem üresen álltak előtte, szája szélén még ott virított néhány elvétett falat, de a szeme mohón falta a semmilyen híreket, amelyekből 12 egy tucat, és amelyek megismerése vagy meg nem ismerése egy jottányit sem változtat az életén.

Szétnéztem a teremben. Most tűnt fel, hogy a társaságok fiatalabb részénél közel hasonló a helyzet. Ült egy helyes fiú egy csinos lánnyal, ettek, és nyomkodták a telefonjukat. Azt a kivételes esetet most nem tekintve, ha éppen egymással beszélgettek mobilon, csak épp az éteren át, mi veheti rá a fiatalokat arra, – még ha csak barátok, ismerősök, osztálytársak – hogy egymás társaságában sem egymással, hanem külső, harmadik személlyel, vagy egy honlappal vagy a levelezésükkel kommunikáljanak?

Eszembe jutott a jógik fontos gondolata: ott légy, ahol vagy, arra figyelj, amit éppen csinálsz, mert különben elvész minden eredménye a munkádnak! A magányosan ülő fiatalember hasa körül már megjelentek az első pocakjelek, ami nem is csoda, hisz a testének nem sok fogalma van arról, hogy ő most táplálékot vett magához. Az agya a külvilág híreit pásztázta, miközben ő suttyomban, alattomban több száz vagy tán ezer kalóriát is magához vett. A két fiatal teste sem köszöni meg az evés közbeni csetelést, hiszen az étkezés az nem csak a tápanyag elfogyasztása, hanem egy ezerszer bonyolultabb feladat, amihez odafigyelés, szem, orr, szaglás, ízlelés kell, látni és átélni az étel szépségét és ízeit, örömét. Ahhoz, hogy egészséges emésztés bekövetkezzen, kevés a jó ebéd. Oda kell az egész ember.

Úgy látom, hogy társadalmi magányosságunk egyre terjed, hiába vagyunk együtt, – különösen a fiatalok – kényelmesebb, trendibb és könnyebb a képernyő többé-kevésbé jól ismert híreit, képeit nézni, mint megküzdeni a velünk szemben ülő vagy a társaságunkban lévő másik emberrel, figyelni annak hangjára, arcára, gesztusaira, a szándékon túli megnyilvánulásaira. És még az is lehet, hogy ő is kérdezni fog, amire nem, vagy nem jól tudjuk a feleletet. Inkább beburkolódznak a képernyő árnyékába vagy védelmébe, és egy művilágot néznek, élveznek, esznek.

Félek, az élet az más. Ahhoz valódi ízek, valódi pillantások, idő és figyelem kell, de nem hallom, hogy az iskolában tanóra lenne a mobilhasználat, a szülők pedig belefáradtak az állandó fegyelmezésbe, vagy már ők is bemenekültek a képernyő védelmébe.

Mindent megtehetsz, csak nem minden válik javadra!