Idén szerencsére július közepére alábbhagyott a kánikula támadása, vasárnap már 30 fok alatt volt a hőmérséklet, ki lehetett ülni a kertbe, nézni ahogy lélegzenek a fák, hogy fürdenek a madáritatónál a gerlék.

Nem vagyok egy megrögzött TV néző, – hetek múlnak el képernyő nélkül otthon –, de ezen a vasárnapon már reggeltől figyeltem az órát, mert délután kettőkor kezdődött Londonban, Wimbledonban az angol nyílt füves teniszbajnokság férfi döntője Roger Federer és Novak Djokovic között.

Érdekes, hogy én, aki nem fordítok különösebb figyelmet a tenisz világranglista alakulására, és csak néha ragadok ott egy-egy parádésabb mérkőzésen, ezt a meccset nem akartam kihagyni.

A spíker perceken keresztül sorolta a korábbi eredményeket, ilyen és olyan csúcsokat, Wimbledon különleges statisztikáit, de engem igazán ennek a két különleges sportembernek az egymásnak feszülése izgatott, mit hozhat ez a vasárnap délután számukra, akik már tucatnyiszor küzdöttek meg egymással.  Már mindent tudnak a teniszről, amit tudni lehet, letarolták a világ összes teniszpályáját, és ha nekiállnának a pénzüket megszámolni 100 dollárosokban, akkor ez hosszabb folyamat lenne, mint a leghosszabb teniszdöntő. De mégis. Roger Federer 37 évesen, közel a 38-hoz még mindig itt van, illetve nem, hogy itt van, hanem betölti az egész pályát. Korábbi mérkőzésein lehengerlően, okosan és elegánsan teniszezett, és ha szorosabbá vált a küzdelem, akkor húzott egyet a tempón, változtatott a stílusán, és sorba győzte le az ellenfeleket, közöttük örök riválisát, Rafael Nadalt, aki talán még a harmadik ezen a láthatatlan világtenisz trónon. Alakja hibátlanul kisportolt, nincs rajta egy gramm felesleg, arca elszánt, de rendezett, szeméből egy nagyon mélyről égő tűz parázslik: tudja, itt élet vagy halál a tét.

Djokovic a másik sztár, király a trónon, a tenisz robotja, de művészi robot, egy akkora szív és lélek, ami száz másikba sem férne bele. Magas, szálfa termet, sűrű fekete rövid haj, kicsit merev arc, ő is tudja – már hogyne tudná -, hogy itt ma mindkettőjüknek mindent, sőt annál többet is bele kell adnia. Az ő tekintete is merev, olyan elszánás van a szemeiben, amellyel medvét lehetne ölni.

A közönség ünnepel. Azért még ebben a végletekig fejlesztett szuper profi teniszben is ritkaság, hogy a világ két legnagyobbja, éppen itt Wimbledonban, a királyi trónörökös pár előtt, és ezernyi kiválasztott szurkoló jelenlétében egymásnak feszüljön.  Mindenki tudta és érzete, hogy itt ma tenisztörténelem születik, a két gigász vérre menő, de okos és ravasz küzdelme következik, ahol az idő, az erő, a tudás, az intelligencia és szerencse elegyéből kever majd az élet egy drámát, amely egészen különleges élmény lesz.

Ezek a sportemberek vérprofik. Már mindent tudnak és még mindent tudnak. Az egész életük idegen városok szállodaszobáiban, repülőtereken és edzőtermekben zajlik, magánéletük lényegében nincs, egy milliárdos összdíjazású vándorcirkusz ünnepelt sztárjai, aztán néha, kéthavonta néhány napot otthon vannak, megölelik gyermekeiket, adnak egy csókot az asszonynak és leállnak beszélgetni egy jót a kertszomszéddal.

De itt és most a mindenáron való győzelem a tét. Mindketten megnyertek már mindent, többnyire többször, egy hadsereg gondoskodik az életükről, a biztonságukról, és annyi pénzt kerestek, hogy három élet is kevés, hogy feléljék. De ez nem érdekes. Nyerni, nyerni és ismét nyerni kell! Nem a hírnévért, hiszen ennél fényesebb név már nem lehet a profi tenisz egén, mint Federer vagy Djokovic, s díj összege sem hozza őket lázba, hisz egy nullával több vagy kevesebb a számlájuk végén nem változtat semmin sem. Csak a diadal érzése, a győzelemé, hogy igen, ezt is megcsináltam, teljesítettem az önmagamnak tett vállalásomat, íme bizonyossá vált, hogy megérte éjjel és nappal dolgozni, elértem ezt is.

Elvarázsolva nézem. Hat rám ez a lázas szenvedély, én magam is részese leszek a belső világuknak, érezni vélem azt a hihetetlen erőt, amit a koncentrálás összesűrít a két fejben.

A melegítés után elkezdődik a mérkőzés. Már az első set olyan színvonalú, amilyet a sokat látott szurkolók is ritkán élnek meg. Két zseni, két világsztár, két labdazsonglőr úgy feszül egymásnak, hogy ki-ki minden ütésnél a legjobbját kell, hogy adja, mert itt, aki hibázik, az veszít.

Nincs olyan technikai elem, nincs olyan trükk vagy ütés, amit itt nem láthatnánk. A tenisz – de minden sport, meg az élet is – olyan, hogy csak egy ideig lehet az aktuális legjobb csúcsformában lenni, hogy ez kettő, négy vagy hat játékon keresztül tart, szerencse, hangulat, időjárás és stockholmi toronyóra pillanatnyi  hangulatától függ, előre kiszámíthatatlan.

Ahogy megyünk előre a mérkőzésen, hol az egyik diadalmaskodik a másik felett, hol csere, és a másik következik. A szurkolók inkább a Federernek szurkolnak, hiszen az életkora alapján lehet, hogy ez az utolsó lehetőség arra, hogy itt ismét bajnok legyen.

A hangulat szikrázó. Egy-egy parádés megoldás után ünnepel, tapsol, hurrázik a közönség, hiszen olyan kap a pénzéért, amit csak ritkán látni. A kés megáll a levegőben a feszültségről, és látszik, hogy itt két érző és lelkesedni tudó gép játszik, számukra megszűnt a tér és az idő, számukra csak egy cél lebeg: a következő labdamenet megnyerése.

Ámulva, meghatódva, megbabonázva nézem. Egész életemben vágytam a sikert, tettem is érte sokat, és szinte a semmiből jutottam el szorgalommal, szerencsével valameddig, de most itt előttem a két szememmel látom, hogy ugyanolyan fickók, mint én, nagyjából hasonló adottságokkal hova jutottak. Nem a világ tetejére, hanem fel az űrbe! Itt nincs egy felesleges mozdulat, itt nincs kihagyás, minden ütés előkészítve, minden átgondolva, végrehajtva. Átérzem a két játékos fejében alakuló gondolatokat, taktikát, trükköket, és látom az izmok végletekig meghajszolt feszülését, csodálom a szívüket, mely négy és fél órán keresztül 300 %-os terheléssel dolgozott, és láttam az edzőket, a családot, a segítőket, a szurkolókat, ahogy valóban egy emberként, lélegzet visszafojtva figyelték, segítették szerettüket.

Ültem a TV előtt, mint gondolom sok száz millióan a Föld különböző vidékein, és hálát adtam az égnek, hogy ezt mindahányan láthatjuk. Hogy ezt a tökéletesre csiszolt profizmust, elszánást és szenvedélyt, ezt ennyi ember láthatja a világban. Elgondoltam, hogy ennek hatására hány szegény, kitörni kész legény és leány fontolgatja titokban, hogy holnap ő is kimegy a közeli teniszpályára, és belevág, mert ő is Federer vagy Djokovic szeretne lenne.

Annyi bajunk van, omlani készül össze a Világ, de lám, vannak csodás, biztató események. Ameddig lesz két ilyen kivételes tudású ember, aki egész életét ilyen színvonalon tudja élni, és példa lehet sokunknak, addig van remény. Mert van sok Federerünk, Djokovicunk, még ha nem is látszanak a TV-ben, de ott munkálkodnak a mérnöki irodákban, az erdőben, a tengereken vagy kutatólaboratóriumokban.

A rendkívül kiélezett mérkőzés drámai befejezést hozott! Bár Federernek többször volt győzelmi esélye, kétszer csak egyetlen ütés választotta el álmai megvalósulásától, de az ég ezen a napon mást akart. Fej fej mellett haladva, szinte végig egyenlő eredménnyel, de a legvégén győzött a világelső Djokovic, a végső rövidítésben nála maradt a győzelem, megvédte tavalyi bajnoki címét.

Federer kicsit szomorúan, de nem megtörve gratulált a győztesnek, elmondta sportemberhez méltó mondatait, majd elindult az ünnepség végén az öltöző felé. Néztem utána hosszan, és éreztem, már azt számolja, hogy mennyi tenyerest és fonákot kell ütnie ahhoz, hogy jövőre ő álljon a győztes helyén. Ilyen az igazi sportember: sosem adja fel! Köszönöm, fiúk, pontos ütéseitekre még sokáig számítunk!