Most értem vissza a hegyről, még csutakos a hátam, elég jó időt mentem, pedig nem is rohantam. Szeretem a hegyet, sosem futok, csak sétálok, vagy gyalogolok vagy gyorsan megyek, de addig nem emelem el az egyik lábam, amig a másik a földre nem ér. Szűz vagyok, szeptemberi, óvatos, biztonsági játékos, bár az életemben jó néhányszor váltottam váratlanul irányt, mentem szembe az áramlattal, vagy húztam tizenkilencre lapot.

Nézem a világot, mint egy moziban. Amikor én cseperedtem, akkor egy ligeti séta vagy a szánkózás jelentette az átlagember sportját, nem volt még fittnesz, jogging, vagy Szigetkör. Persze világklasszisok, Iharos, Papp Laci, Balczó akkor is voltak, de az átlagember megelégedett a söröskorsó emelgetésével vagy egy fejessel a nyári Balatonba.

Ennek persze meg is lett az eredménye, mert ahogy századot váltottunk, és egyre gyorsabb, erősebb, fárasztóbb menetekre gyorsítottuk magunkat, ahogy turbóztuk magunkat a munkahely, a másodállás, a család és a szerető között, úgy nőtt a rákos betegek száma, az infarktusban elhunytak regimentje, és a kilók a has körül.

Szerencsére a Világ okosabbik fele felismerte, hogy valamit tenni kell, elsősorban Amerikában, de Japánban, Szingapúrban és Nyugat-Európában is, sorra alakultak a különböző szabadidő centrumok. Divat lett hétvégén wellness hotelben szórakozni, tömegessé lett a tenisz, és sosem látott népszerűségre tett szert a futás. A piac is felismerte, hogy ebben üzlet van, napról napra jelentek meg az újabb és szebb sportcikkek, divatsportruhák, egyszerűen sikk lett az egészségesebb élet. Már akinél. Akinek meg volt a magához való esze, akinek erre volt ideje és egy kis pénze, de legfőbbképpen akarata, elszántsága, hogy hajnalban vagy késő este, család, gyerek, különmunka után még odaálljon öltözni, futni, lihegni, csak azért, hogy negyvenévesen is feszes legyen a feneke, sima a bőre.

Itthon is elkezdett terjedni a sportosabb élet, no nem olyan villámgyorsan és nem olyan tömegesen, de még is, esténként és hétvégenként megtelt a Margitsziget, és a kisebb nagyobb városokban is lehetett látni futni, sportolni igyekvő embereket.

Mint minden új tevékenység megismeréséhez, ehhez is kellettek segítők, akik már tapasztaltabbak voltak, akik már előbbre jártak az fejlődésben és akik el tudták mondani, hogy mit és hogyan? Sokan vannak – hogy áldja meg munkájukat az ég –, de közölük is számomra kiemelkedik Tamás Rita, a Ne pánikolj, Sportolj Facebook profil szerzője és vezéralakja, aki egy speciális helyzetből jutott el oda, ahol ma tart: a sportszerű, egészséges, világos tudatú élet apostolává vált, anélkül, hogy önmagát a legkisebb mértékben is előtérbe helyezné.

Esténként, ha feljutok a Facebookra, kíváncsian várom az aznapi cikkét, miről ír ma vajon Rita, aki élénk figyelemmel kíséri a hazai viszonyokat. Ő maga sportújságíróként kezdte a Népsportnál – ha jól tudom –, de az egyre erősebb pánikbetegsége komolyan rontotta az életminőségét, félt mindentől, nem volt önbizalma, gyakori rosszullétek, görcsök, félelmek tették tönkre az életét, amikor végül is úgy határozott, hogy megváltoztatja az életét, és elkezd rendszeresen és komolyan sportolni.

Én magam az egész életemet a sportnak köszönhetem. 11 évesen maradtam félárván, de az engem óvó szeretettel ölelő édesanyámnak sem volt nagyon ideje rám, testvéreim kamaszkoruk ringlispilében forogtak, rám legfeljebb a szomszédok vagy a házmesterfiú tudtak figyelni. Ha akkor nem kerülök el a Sportuszodába, akkor lehet, hogy ma könyvet írhatnék a hazai és külföldi börtönök belső életéről, de nem, szerencsére az uszoda kemény szelleme megfogott, a vízilabdasport belső fegyelme szorgalmas munkára szorított, és pár semmi év alatt nemzeti színű fürdőköpenyben álltam világversenyek eredményhirdetésénél, és megkaptam egész életemre a sport iránti rajongásomat, a mozgás semmihez sem fogható lélekemelő hatalmát.

Rita cikkei hónapról hónapra fejlődtek, egyre magasabb szinten, gördülékenyen, izgalmasan jelenítették meg hétköznapjait. Kendőzetlenül, szinte maróan fájón mondta el legbelsőbb konfliktusait, betegségeit, kínlódásait, de minden cikke ott hordozta magában a pozitív végkövetkeztetést, hogy pedig sportolni, józanul élni, önmagunkon és másokon segíteni kell, nincs más út!

Talán maga sem vette észre, de példa lett, mára több, mint negyvenezer követője van, egy-egy bejegyzésére százak, ezrek csatlakoznak – én is élen járok a kommentekben persze -, és egyre szélesíti a palettáját: mára már életvezetési tanácsokat ad, étkezési tapasztalatait osztja meg, gyakorlatokról, programokról számol be, lényegében az egész tevékenysége, élete nyilvánossá vált, igazi szellemi vezetővé fejlődött. Bár már elmúlt negyven éves, a rendszeres sport által szinte tökéletesre fejlesztett testét reklámnak használja – okosan -, hangsúlyozva, hogy íme, egy átlagos leányból, sok munka és sport révén, milyen csinos, ruganyos, izmos asszony vált. Ha nekem sikerült, neked miért ne!

Micsoda sikertörténet! Olyan, mint egy életvezetési tankönyv, sorvezetővel. Elképzelem, ahogy nők, asszonyok, de férfiak ezrei is követik tanácsait, jobbítják életüket, merik megtenni azt, amit Rita nélkül nem tennének. Ő a Spiritus Rector, az iránymutató vezető, a brigadéros, aki nem hagyja lankadni a fáradni készülőket, akinek még éjjel háromkor is van egy okos, kedves szava a hozzá fordulókhoz, és aki immár maga is átszellemült az önmaga sikereitől, – megérdemelten –, és fáradhatatlanul vezeti az ő kis népét, a Szorgalmasok és Felelősséggel Élők Klubját. Csoda ez, legalább is nekem, aki évtizedek óta figyelem, ahogy sokan közöttünk hogyan rontják az életüket, ahogy képtelenek felismerni életmódjuk csődjét, ahogy sokan átadják magukat a lemondásnak, a lustulásnak, és ahogy rengetegen betegszenek meg, szállnak ki ebből a csodálatos életből.

Hálás vagyok és elkötelezettje ennek a mozgalomnak, mert mélyen hiszem, hogy mozgás, rendszeres sport nélkül nincs tovább, ott a vége. Lehet élni tompán, ernyedten és sport nélkül, – de minek? Mert ez sosem lehetőség, idő vagy felszerelés, vagy akár pénz kérdése. Mindenki elmehet sétálni, gimnasztikázhat, csinálhat először egy, majd három, majd huszonhárom fekvőtámaszt, lehetőség van, csak szándék kell!  Ez egy belső parancs, egy belső kötelezettség, hogy igen, én többet akarok, én hiszek a mozgás erejében, és ha törik, ha szakad, de belevágok ma is, izzadásig, okosan, de végig csinálom.

Köszönöm Rita sokunk nevében, tudd, egy hadsereg áll mögötted, és mi magunk is terjesztjük a tant: Ne pánikolj, Sportolj!

 (A fényképek Tamás Rita tulajdonát képezik, az ő engedélyével kerültek felhasználásra. Köszönöm!)