Vasárnap ültem egy önfejlesztő tréningen – ebből is látszik, hogy van még jövőképem -, és készültem az előadó által feltett következő feladatra. Azt kérdezte, hogy, ha hirtelen rádöbbennék, hogy már csak kevés időm van hátra, milyen rövid, lényeges üzenetet küldenék a szeretteimnek, barátaimnak? Még jóformán meg sem értettem a kérdést, amikor már készen is állt a fejemben a válasz: az, hogy ne idegeskedj, ne stresszelj, mert mindig minden megoldódik!

Szerencsére a szünet előtt ez volt az utolsó feladat, úgy, hogy egy-két perc múlva elindultunk a folyosók felé, a tömeg a büfék és a wc-k felé vette az irányt, én inkább beálltam egy csöndesebb sarokba, és elgondolkodtam az utolsó kérdésen.

Annyi minden történt már az életemben, hogy volt honnan merítenem emlékeket azokból az időszakokból, amikor joggal izgulhattam, hogy miképp alakul a sorsom.

1957 őszén, minden előzetes jel nélkül elvitték az édesanyámat a rendőrök egy internálótáborba, Tökölre, én ott maradtam a nagy beteg édesapámmal, a két kamasz nővéremmel, kétségbeesések között, hogy most mi lesz velünk? Aztán hirtelen megjelent anyai nagybátyám Pécsről, kézenfogott, és magával vitt Pécsre, ahol biztonságban és szeretetben vészeltem átvezeket az időket.

1980-ban válságba jutott az első házasságom, már két gyermekünk meg volt, én napokig nem aludtam, csak örlődtem, de aztán néhány napon belül kisimultak a dolgok, elrendeződtek a problémák.

Az első válóperem az addigi életem legnagyobb megpróbáltatását hozta, három gyermekkel, lelki sérülésekkel, de végül néhány hónap alatt átmentek rajtam a fájdalmak, feldolgoztam a vereséget, és mentem tovább.

Idén is átment rajtam az úthenger, még nagyobb fájdalmakkal, még nagyobb önismereti küzdelmekkel, de végül is ebből is evickélek kifele, az idő, a Sors, a Szerencse közösen vezetnek békésebb tájak felé, oldják meg megoldhatatlannak látszó gondjaimat.

Mostanra értettem meg, hogy a krízisek, a válságok alkalmasak egyedül arra, hogy személyiségünk fejlődjön, hogy találkozzunk önmagunkkal, hogy megértsük a mélyebb összefüggéseket. De mindig bízhatunk abban, hogy minden megoldódik, és többnyire úgy, ahogy nekünk az a lehető legjobb. Emlékszem a kibírhatatlan idegeskedésemre, a hihetetlen belső feszültségekre,nem alvásokra, a végtelen belső monológjaimra, a sok száz oldalas elemzéseimre. A problémák végül mindig negoldódnak, izgalmaink, stresszelésünk fikarcnyit sem segít, csak nehezíti a mindennapjainkat.

Innen a folyosóról messzire ellátni, jól látszik, hogy milyen sokan frusztráltak, idegesek, feszültek ilyen és olyan problémák okából. Innen üzenem: lazítsatok, ne szorítsatok, az Élet mindig, mindent megold! A stressz nem segíti a megoldást, de sokat árthat. Hagyuk a Sorsra a dolgokat, mi éljünk!