Az idei év szűrt termése, gondolatok, hangulatok, tán igazak, tán nem…

A posztok időrendben visszafelé kerültek rögzítésre, tehát a 2021 decemberivel kezdődik!

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

Jönnek, özönlenek a karácsonyi hirdetés, vegyél, süss, valósítsd meg magad végre Karácsonykor! Én ezekbe mánnem hiszek! Minden bizonnyal meg tudsz sütni egy rakás ételt kitűnően, de ha ezt teszed, akkor nem velem hallgatsz halkan zenét. Ha Karácsony előtt még vásárolni rohansz, készülődsz éjjel és nappal, akkor én egyedül maradok a vágyaimmal, a félelmeimmel, es csak várok. Jezus nem iphont hozott Karácsonykor, hanem szeretetet. Lassulj le, szánj magadból több időtránk, akik fúlásig jól vagyunk lakva az egész évi gondoskodásodtól, mindig tele az asztal, most legyen más, talán kevesebb, de belőlled több. Mesélj a lánykorodról, a nagyapádról meg az első fiúról, aki hosszabban utánad nézett! Nézegessünk régi fényképeket, vagy olvasd fel valamelyik kedves versedet! Ne vegyél semmit! Csináljunk közösen valamit, süssünk palacsintát, keverjünk ki közösen körözöttet, csak legyünk együtt. Ne legyünk feszültek, hogy nem készülünk el időben, hogy nem jut mindenkinek ajándék. Légy te nekünk az ajándék, a mosolyod, a felszabadult nevetésed, a délutáni mély alvásod. Szükségünk van rád, nem (csak ) a munkádra, a hajnali kelésedre, a mosásodra, de a mosolyodra, az ölelésedre, az örömeidre inkább!Legyünk együtt! Nem kell fontos program, lehet séta vagy sakkozás, egy közös film a tv-ben, meleg pokrócok alatt elnyúlva. Hadd készítsünk egy finom limonádét, hadd hozzuk ide az újságot. Pihenj, legyünk együtt, hisz illan az idő, ki tudja meddig tart ez a paradicsomi állapot. A nekem szánt helyen a fa alatt ne legyen más, csak egy feher lapra felírt szó: szeretlek, szeretünk.
Emlékszel az elmúlt karácsonyok robotjára, a tengernyi mosogatni valóra, a szétfeszülni készülő gyomrokra? Idén legyen más! Ne fogadkozzunk, csak lassan fujjuk ki a levegőt, és nézzünk egy kicsit távolabbra! Szívből kívánjuk, hogy legyen nyugodt és békes Karácsonyod! Jó utat!

Olvasom a koronavírus járvány híreit, amelyek teljesen önellentmondóak, kuszák, ember legyen a talpán, aki kiigazodik benne. Bár van talpam, de ez az eligazodó ember nem én vagyok. Minderre tekintettel közzéteszem, hogy én mit gondolok a magam egyszerű eszével: a koronavírus járvány egy erős, speciális influenzajárvány, amely előbb vagy utóbb mindenkit el fog érni. Az ellene kifejlesztett oltások bizonyosan jelentősen csökkentik a betegség súlyosságát, ezért akit kétszer, pláne, akit háromszor beoltottak, az biztosan enyhébb tüneteket produkál, mint az oltatlanok. Mindebből következően számomra az a taktika, hogy miután már háromszor be vagyok oltva, nem félek a fertőzéstől, sőt, nem is bánom, ha mielőbb átmegy rajtam, mert ezzel túl leszek a kellemetlenségeken. Sok problémát okoz az oltatlanok helyzete, de csak azért, mert a betegség náluk jóval súlyosabb lefolyású, olykor halálos, és ez már komoly fentakadásokat okoz a társadalom működésében. Tehát én, – mint ahogy De Gaulle mondotta volt – : amit tiltani nem tudok, annak az élére állok, három oltás, egészséges életvezetes után jöjjön a fertőzés, legyünk túl rajta minél előbb.
Az oltatlanokat pedig bíztatom: oltassák magukat, ne játszanak a tűzzel! De ha nem oltatják magukat, azt is tudomásul veszem! Vírus, gyere: én készen állok!

Nem nézek sok tévéműsort, vagy ha igen, akkor természetközeliket, műszaki tartalmúakat vagy művészi eseményt. Az elmúlt napokban kiváncsiságból végignéztem két csatorna főidőben közvetített Hiradóját, és meglepődtem! A hiradókban 90%-ban csak és kizárólag a koronavírusról volt szó, annak is a lehangoló, félelmet keltő képsoraival, és adatokkal, amely szerint – ha minden így megy tovább – rövidesen kihal az emberiség. Nincs művészet, nincs gazdaság, nincsenek más országok hétköznapjairól szóló hírek, csak a vírus van. Ebben pedig folyamatosan az oltatlanok felelősségét hangsúlyozzák, mintha csak és kizárólag a vakcína menthetné meg a világot. Magam is háromszor beoltott ember vagyok, és az első pillanatban amikor hozzá lehetett férni az oltáshoz, beoltattam magam. Sajnálom, és értetlenül figyelem azokat az embertársaimat, akik nem oltatják be magukat. Nem ítélem el őket, nem átkozódom, csak sajnálom, hogy egy, most már könnyen és ingyenesen rendelkezésre álló erős védekezési módról lemondanak. A koronavírust minden ember megkapja, vagy előbb, vagy utóbb, és vagy nem lesz tünete vagy akár bele is halhat. Akár egy autózásba a munkahelye és az otthona között, akár egy repülőúton, akár a túlsúlya, a dohányzása vagy az alkohol fogyasztási szokása miatt. Erről azonban nem beszélünk. Csak koronavírus van, és a fő téma, hogy milyen szigorításokat kellene bevezetni? Egy évvel ezelőtt az ország lakossága még nem volt beoltva, és közel hasonló fertőzöttségi és halálozási adatokat közöltek. Akkor ez most hogy van? Euró milliókért, milliárdokért beoltottak sok száz millió, talán milliárd embert, és a számok körülbelül – időszakonként – ugyanolyanok? Az egészségügy megfeszített tempóban, emberfeletti terhelés alatt dolgozik, ellátási képessége határán van. Ha az oltatlanok jóval nagyobb százaléka betegszik meg úgy, hogy ellátásra szorul, úgy elsősorban ők lesznek ennek a helyzetnek a tragikus vesztesei, mert egy súlyos kórkép mellett sem lesz egyszerűen hely, ahol elláthatják őket. Aki ilyen és olyan érvekkel elutasítja az oltást, az nagyságrendekkel nagyobb kockázatot vállal, mint az oltottak, és váratlan halála a környezete számára is hirtelen tragédia lesz. Meggyőződésem, hogy minden vakcína jó, lehet, hogy van akinek az egyik jobb, mint a másik. De az elmúlt két évben szélsebesen fejlődik a gyógyszerkutatás, egyre jobb, fejlettebb vakcínák kerülnek forgalomba. Az oltással foglalkozó egészségügyi aparátus felkészült, gyors, humánus, jól szervezett. És még is vannak, akik nem oltatják magukat. Megtehetik, elfogadom, és remélem elkerülik a tragikus következményeket. De a vírusjárványt nem a beoltottak száma fogja lezárni. A vírusjárvány egy időszaki járvány, a különböző vírusok állandóan változnak, csak egy normálisan gondolkodó, védekező, alkalmazkodni tudó, fegyelmezetten élő, és nem rettegő ember képes ezzel együtt élni, és túlélni. Túl sok figyelem irányul a vírushelyzetre, de például a nyomorra, az alkoholizmusra, a közlekedési balesetekre, az inflációra, a gyermekéhezesre szinte semmi. Miért? Annyi pénzből, figyelemből, erőforrásból, amennyit a vírushelyzetre fordít a vílág, a többi, nagyobb problémák egy részét is jobban orvosolni lehetne.
Egy időre ismét kiszállok a hiradók megtekintéséből, a rádió híreinek a meghallgatásáról, erre a folyamatos riogatásra, félelemkeltésre nincs igényem. Beoltattam magam háromszor, sokat vagyok levegőn, felszabadultan, kiegyensúlyozottan élek, mi baj lehet? Ha covidos leszek, azt is legyőzöm!

Javaslom: gondolkodj el néha a saját igazadon!
Biztosan jól látom? Biztos, hogy igazam van? Olyan izgalmas próbálkozás egy helyzetet, egy cselekményt több nézőpontból megvizsgálni.
A hétvégi mérkőzést a kékek és a pirosak játszák – persze életre halálra. Ha piros vagyok, akkor a kékek kutyaütők, tehetségtelenek, akarnokok, csalnak, stb. Ha kék vagyok, akkor a pirosakra mondom mindezt, meg különben is lefizetik a bírót, migránsok játszanak közöttük, ügyetlenek. Ha nézőtéri felügyelő vagy jegypénztáros vagyok, akkor ez is csak egy ugyanolyan meccs, mint a többi, ha meg a szomszédban lakó nyugdíjas, akkor ideges lehetek joggal, hogy ma este sem tudok aludni az üvöltözés miatt.
Melyiknek van igaza?
Mindegyiknek, a maga nézőpontjából. De éppen azért élünk társadalomban, hogy egymás eltérő képességeit felhasználjuk a magunk céljára, cserébe a mi egyediségünk is így hasznos a többieknek.
Nincs abszolút igazság, minden relativ. És ha néhányat hátralépünk a saját igazságunk közvetlen közeléből, úgy talán jobban megértjük mások igazságát.
Olyan korban élünk, amikor ha Dél-Amerikában hullani kezd egy levél a fáról, itt mi az előtt láthatjuk, hogy földet érne. Roppant felgyorsult minden, sem erő, sem idő, hogy szelektáljunk a ránk zúdúló információk között.
Aki nagyon kritizál, az csak egyféle nézőpontot ismer. És ha viszonozzák a kritikáját, már kész is a sértődés, a harag, innen már csak sértegetni lehet a másikat.
Biztos igazam van, biztos, hogy jól látom?
Társadalmaink nagyon magas szinten szervezettek, de az egyedek sokszor “egy ügyűek”, farkasvakok, gyermekek.
Nem árt néha megpihenni egy kicsit, nagyobb asztalra kirakni a szélesebb látóképet, és türelmesen számbavenni minden szempontot.
Messze ülök, csak a kavargó jelent látom, és nem veszem a bátorságot, hogy biztosan megmondjam: holnap süt e a Nap vagy esik az eső? És te?

Örvénylő időket élünk! Klímaválság, vírushelyzet, komplett gazdasági ágazatok omlanak össze, politikai csatározások, választások ott és itt, megélhetés, testi és lelki egészség, vágyak és kétségek!
Egyedül vagyunk, be kell látnunk, a ránk záporozó információk közül végül is egyedül nekünk kell kiválasztani a valódi haszonnal kecsegtetőt. Fontos a társ, fontosak a barátok, de a döntést neked, magadnak kell végül is meghoznod, mert más döntése az nem a tied.
Ma már tudom, csak a józan eszedre, az ösztöneidre támaszkodhatsz, minden okoskodás hiábavaló. Mert mindenkiben legbelül ott az a mag, az a biztos vezérsugár, amely arra az egyszerű kérdésre, hogy erre vagy arra, mindig tűpontos választ ad. Ebben a legbelsőbb iránytűben benne van ezerévre visszamenő múltad, a sikereid és hibáid, benne vannak a képességeid, a lehetőségeid, az életed. Ha egészséges vagy, ha el tudsz engedni mindent, ha elhiszed, hogy mindig érted történnek a dolgok, akkor biztos a jó irány.
Egy sziklán fekszem az őszi napon a tengerrel beszélgetve, a szeleket hallgatom, cirógatom bőröm a lanyhuló napfénnyel. Része vagyok a világmindenségnek, együtt kell működnöm vele! Gyere barátom, hallgassunk együtt! Jó utat!

Vigyázz magadra! Vigyázz a belső érzékenységedre, az idegpályáid terhelhetőségére, bőröd rugalmasságára, látásod élességére!

Egyszeri példány vagy, és a külvilág állandóan zaklató, ingerlő hatása mindened igénybe veszi!

Gondold végig: mire van hatásod, és mire nincs? Amire van, és amiben az értelmed és az érzelmed egy irányba húz, ott cselekedj! Ahol nincs, – és ez többnyire így van, – ott menj tovább, hagyd a forrongásodat, csak magadat gyilkolod vele!

Az életed minősége a mindennapjaid minőségén múlik. Ha örökké elégedetlen vagy, sértődött vagy kritikus, csak a saját pillanataidat mérgezed! Még egyetlen rosszkedv, düh, acsarkodás sem változtatta meg az ilyen érzésekre okot adó elmúlt eseményt.

Fogadd el a világot olyannak, amilyen! Légy abban szabad, hogy te döntöd el, mit választasz, és mire miképpen reagálsz.
A tágabb és szűkebb világ mindnyájunknak a bonyolult összeműködésének az eredménye, és ne hidd, hogy nagyban különbözünk!

Minden órában változik az időjárás, hol 33 fok van, hol meg özönvízszerű zápor és zivatar. A melegedés is extrém, a viharok is hatalmasak, néha úgy érzem, a Föld elrontotta a gyomrát, hol hőgutája van, hol folyik róla az izzadság, nincs jól, ez egyértelmű.

2020 augusztus végét írunk, és úgy tűnik, ez az év erős határkő, még látszik az elmaradó, talán örökre elveszett múlt, és riogat a viharosnak mutatkozó jövő. Mondhatnám, szívesen elcserélném a holnapi problémáimat a tegnapiakkal, de ilyen lehetőség nincs, azzal kell főzni, ami a kamránkban van. Popper Péter szerint, ha az ördög el akarná veszejteni a Világot, csak gyorsítani kellene mindent, emberi kapcsolatokat, fogyasztási szokásokat, gyorsítani a tempót, a vágyakat és a szenvedéseket.

A koronavírus csak egy prizma, amely megjelenése erősen felnagyítja sebezhetőségünket, megmutatja, hogy gyorsan és jelentősen kell módosítanunk az utunk irányán, tempóján, mert ha nem, akkor sokkal súlyosabb következményekkel kell számolnunk.

Egy semmi kis influenza vírus lényegében a feje tetejére állította a Világot. Megmutatta, hogy lett légyen bármilyen felkészült egy ország, könnyen megbillen a társadalom biztonságérzete, és a tegnapi életviteli szokásainkon változtatni kell. Felértékelődött az egészség szerepe, hisz csak a megfelelően egészséges test és lélek képes viszonylag könnyen átvészelni a vírus fertőzését. A gazdaságra gyakorolt hatása most még felmérhetetlen, még kitartanak a tartalékok, de a bevételek csökkennek, családok ezrei, tízezrei válnak elszegényedetté, az állam bevételei apadnak, nem tudni, mindez hol áll meg. Ebben az új helyzetben a tegnapi tudásunk könnyen kevéssé válik, és nem könnyű meglelni azt, ami piacképes lesz holnap, holnapután. Az időjárás változása, a szélsőséges meteorológiai helyzetek sűrűsödnek, ezek kezelésére a korábbi infrastruktúra nem nagyon alkalmas, újak létesítése rengeteg pénzt igényelne. A technológiai iparágak sosem látott sebességre kapcsolnak, az új világ diktálta tempóhoz új oktatás, új szemlélet, innováció és pénz, rengeteg pénz kell, kellene, még nem világos, hogy honnan és mennyi kerül. A vírushelyzet szétzilálta az emberi kapcsolatokat is részben, bizalmatlanok lettünk, visszahúzódtunk, nincs színház, koncert, meccs, vagy buli. Az élelmiszeriparban és kereskedelemben rég nem látott mértékben meglódultak az árak, az infláció két számjegyű, és nem mindig éves szinten, van, hogy hónapok alatt. Drámai változást látunk a közlekedésben, a járműiparban, a régi robbanómotorok eltűnőben, itt az új sztár, a villanyautó, – drágábban, korlátok között, ismeretlenül. A kultúra még jobban elüzletiesedett, a média koncentrálódott, sokszor propagandává silányult, a televíziózás keresi új lehetőségeit.

Így visszaolvasva nem valami szívmelengető a helyzet, de nem is azért írom ezeket, hogy hamis illúzióba ringassam magam és másokat, sokkal inkább azért, hogy szóbeszédbe hozzam a nagy kérdést: hogyan tovább?

Az bizonyos, hogy a régi módon nem nagyon lehet. Nincs erre igény, szándék, pénz, semmi. De volt már hasonló nehézség az életünkben, hogy csak a háború utáni, vagy ’56-ot követő időkre gondoljak, volt madárinfluenza, gyermekbénulás, volt aszály és árvíz, jégverés és orosz megszállás, aztán csak kijöttünk belőle. Ez most egy kicsit más helyzet, mert nem olyan egyértelmű a szituáció, az ellenség láthatatlan, itt és most gondolkodni, megújulni kell, innovatívnak lenni, bátornak és elszántnak.
Biztos, hogy az átlagember informatikai készségeit erősen fejlesztenie kell! Abban is biztos vagyok, hogy az egészségünk megőrzése, fejlesztése, erősítése komoly feladat, mert nincs más út. Tanulnunk kell, új készségeket, felismerve és alkalmazkodva az új igényekhez. Biztos, hogy a pénzügyeink is erős megújulásra várnak, nagyon megváltoztak a piaci viszonyok. Figyelnünk kell körkörösen, a barátainkra, szomszédainkra, az országra, Európára és a Világra. Nyelveket kell tanulnunk, ki kell tudnunk lépni a nemzetözi térbe, nemzeti méretekben is. Dolgoznunk kell, keményen, de nagyon nem mindegy, hogy mit és hogyan? Új megoldások, új technikák kellenek, kellenének, egyre nő a személyes felelősségünk.
Hogy mindezt hogyan? Ki tudja? Ha tudnám, akkor megmondanám, de én is csak addig jutottam, hogy felvetem a problémákat. Megoldani kinek-kinek egyedül kell, meg aztán közösen, ha lesz elég értelem az előttünk álló millió feladat megértéséhez, és megoldásához. De nincs más út, csak a tett, a szándék, a felismerés, hogy útelágazáshoz értünk, és messze nem mindegy, hogy merre tovább!

Légy a jelenben, ott, ahol vagy! Az elme képes felidézni, elemezni, rágódni és értékelni a múltat, – anélkül, hogy azt bármiben is megváltoztathatná. Szívesen fabrikál képeket a jövőről, amiből még semmit sem élt meg, csak korábbi tapasztalásait vetíti előre, alternatívákat gyárt valódi élmény nélkül.
A múlt elmúlt, a jövő meg még bármi lehet.
De ha az ITT és MOST-ban élsz, ha önmagadra vagy tudatos, akkor sokkal erősebben és hatékonyabban vagy képes megélni a jelened. Életünk a pillanatjaink egymásutánisága, egy olyan mozgókép, amely a pillanat totálképeinek a pörgetéséből következik. Ha étkezem, az ételre, az ízekre, a táplálkozás boldogságára koncentrálok, nem a TV-re. Ha asztalt gyalulok, csak a gyalukés pontos siklása köt le, különben könnyen ott a baj! Ha sietsz munkába, de a két hete történt összezördülésen agyalsz, könnyen felbuksz egy kiálló gyökérdarabban.
Még a legnehezebb pillanatoknak is meg van a maga érdekessége. Nem rég műtöttek vakbélgyulladással, én meg a műtét miatti idegeskedés helyett a műtő műszereit vettem megfigyelés alá, és hogy milyen ruhában vannak az orvosok.
És ha jelen vagy az életedben, akkor vedd komolyan azt. Készülj elő, légy türelmes, gondold át hogy honnan hová szeretnél eljutni, és mindig ellenőrizz!
A figyelem élő energia. Ha magadra, a jelenre figyelsz, akkor magadon lesz az energia! Jó utat – itt és most!

Nézem a hajnali égboltot, a szél messze jár, körbe csend ül, néha egy madár csicsergése rebben. Már régen ébren vagyok, feltolultak az agyamban az elmúlt évtizedek történései, és minden olyan gyorsan, sűrűn, tömören zajlott le, hogy megemészteni, feldolgozni lehetetlen volt egyidejűleg, most is bent, mélyen, kusza homályban folyik a mozizás. Képek, érzések hullámzanak bennem, látszólag minden összefüggés nélkül, a volt valóság és az elképzelt vágyak lázas keveredése, és bár a test nyugalomban, a lélek mélyén ezerrel peregnek a történések. Édes Istenem, mi mindent meg nem adtál nekem, mennyire gazdag, izgalmas és fordulatos volt az életem! Felrémlik gyermekkorom, amikor magányosan utazgatva az 53-as busz ablakán kitekintve néztem a lágymányosi forgalom eseményeit, és elképzeltem, milyen életem lesz. Hát igen, minden képzeletemet felülmúló kavargás, robogások, és erős hegyi menetek, vad szerelmek és lágy ölelések következtek, és megadatott életem legnagyobb élménye: a hat csodálatos gyermek. Talán ott, az 53-as buszon már kitűztem életem legfontosabb fogódzóit, azokat az alapvetéseket, amelyek mentén végigéltem az életem. Ebben a szédítő tempóban, lázas rohanásban persze én is hibáztam, tolakodtam, de néhány törvény megtartatott. A család minden előtt! Lassan végére jutok a gyermeknevelés, gondoskodás, tüsténkedés napi kötelezettségeinek, felnőttek vagy éppen felnőnek a gyermekek, nehéz is belegondolni, hogy az elkövetkező évtizedekben kinek veszek kalácsot, szeletelt karajt vagy avocádót? A legkisebb csomagol, útnak készülödik a glóbusz másik oldalára, felnőtt teljesen, minden rendben lesz, büszke vagyok rá, de mégis karmok tépkedik a szívem, az elmúlás két kézzel dübörög a lelkemen.
Az idő perselyébe folyamatosan hullanak a percek, lendületük hajtja az örök változást. Mindig, minden pillanatban változik minden, sosem állandó semmi sem.
Szeretek élni, kerek az életem, elfogadom, hogy a világ olyan, amilyen! Hálás vagyok a sorsomért! Köszönöm!

(Köszönöm Deák Viktória IV. Osztályos tanulónak ezt a csodálatos rajzot!)

A legborzalmasabb minden krízishelyzetben a bizonytalanság! Van Covid, de nincs biztos gyógyszere jelenleg forgalomban. Van egy Ivermectin, amely a tapasztalatok és a leírások szerint egyedül hatásos. Humán fogyasztásra Magyarországon nincs forgalomban. De kapható állatgyógyszerként. De azt embernek nem lehet felírni. Ha orvos vagyok, alapellátásban, és segíteni akarok, akkor mit írjak fel, mit tanácsoljak? Mondjuk, hogy tudom a saját tapasztalatomból, hogy a múlt héten is négy kezdődő tünetekkel jelentkező beteg 24 óra alatt látványosan javult az állatoknak forgalmazott gyógyszerektől. Mit mondjak a következőnek, akinek sem pénze, sem készsége nincs arra, hogy méregdrágán külföldről behozza az amúgy protokolban nem szereplő gyógyszert? De van három kisgyermeke, ha lerobban, mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz, ha az orvosi eskümre hallgatok, és felírom a gyógyszert? És mi lesz, ha bármilyen más, előttem ismeretlen okból meghal a beteg? Megéri kitenni magam egy fegyelmi vagy büntetőeljárásnak? Vagy hallgassak a lelkiismeretemre, és segítsek a legjobb tudásom szerint? Hány orvos küzd ilyen gondolatokkal, és mennyien nem kapnak választ? Elnézheti egy lelkiismeretes orvos, hogy a más okból veszélyeztetett, de egyébként az Ivermectinre nem érzékeny betege fertőzés esetén kórházba menjen, ott esetleg rosszabbodjon az állapota, esetleg elveszítse, amikor tudja, amikor meg van győződve arról, hogy egy 3800 Ft-os, szabadon hozzáférhető, azonnal rendelkezésre álló madár féregírtó biztonsággal megmenti a betegét, megmenti a súlyosabb betetségtől, a szenvedéstől, esetleg a lélegeztető géptől, vagy a haláltól? Mi a helyes magatartás? Mire számíthatnak a végeken az orvoskollégák, akik felkészültek, értik az Ivermektin hatásmechanizmusát, el tudják érni a gyógyszert, csak azért ne tegyék, mert a hivatalos protokol nem beszél róla? Elnézést, hogy ilyen hosszan tárgyalom ezt a dilemmát, de meggyőződésem, hogy ez ma Magyarországon és a Világban a legfontosabb sorskérdés! Tudom, hogy mit kellene tennem, de nem tehetem legálisan, mert az állásommal, a szabadságommal, a diplomámmal játszom! És amiért átérzem ezt a problémát, közbeszédben szeretném tartani, mert nem képes az ügyvéd lelkem elfogadni, hogy ez sokáig így maradjon! Igen, beszélni kell róla, érvelni, a valódi problémákat felvetni, mert ha egyre többet mondjuk, és egyre többen, akkor egyszer a hangerő és a tömeg ereje átviszi! És senki ne feledje: kérdezni, érvelni, felvetni, javasolni szabad! Ez minden állampolgárnak alapvető joga! Egy ilyen helyzetben pedig a tisztességes és lelkiismeretes orvosnak kötelessége is foglalkozni ezzel a kérdéssel! Ha egy vagy néhány lelkes, kisérlezető kedvű, vagy bevállalós orvos mondaná, még kételkedhetnék is! De több, mint 8000 ember nem tévedhet ugyanabban! Ők 8000-en sok tízezer gyógyulásról tudhatnak, ezek nem legendák, ezek dokumentált tények többségében. Késő van, lassan abbahagyom, és hagyok másokat is aludni, de holnap újra kezdem! Mindaddig, amig kiszolgáltatott emberek várják az orvosi segítséget! Köszönöm!

Hallgatom Sadhgurut, kérdezik tőle, hogy hogyan készüljünk a holnapra? Nevet, csak annyit mond: most nyolc óra, körbenézek, megérintem az arcom, beleszippantok a levegőbe, érzem a friss fenyő illatát, szomjas vagyok, iszom, és érzem, ahogy legördűl a víz a torkomon. Élek. Holnapra egy millióan már nem élnek, de ha szerencsém van, akkor én felébredek, és élni fogok. Ez jó, ez nagyon jó. Mindig mosolygok ilyenkor, mert a legfontosabb velem van: élek.

Gondolsz rá eleget? Mosolyogsz boldogságodban, hogy mozogsz, érzel, ízlelsz, látsz, levegőt veszel? Minden nap, minden percben ez a legalapvetőbb élményed, ehhez képest minden más ezredrangú! Sokáig volt, hogy nem éltél, és bizony sokáig lesz is, hogy nem élsz! Ebbe gondolj bele, hogy lett légyen bármilyen bajod, bánatod, a legfontosabb jól alakul az életedben: élsz!
Becsüld meg, gondolj rá gyakran, hogy de jó, élek! És mosolyogj, mert élsz!

Ne bosszankodj, ne húzd fel magad! Ezzel semmivel nem jutsz előre, csak saját magadat mérgezed! Tudom, olykor jól esik elkáromkodni magad, ha váratlanul egy figyelmetlen gyalogos eléd lép, de akármennyire szeretnéd, nem fog szeretkezni az anyjával. De benned ott marad egy kiégett tüske, egy stresszlenyomat, és hordozod még magaddal perceken, akár órákon át.
Ha hergeled magad, csak a vérnyomásod lesz magasabb és az agyi vérköreid túlterheltek. A bosszúság nem az ellen hat, akinek szánod, hanem önmagadnak.

De ha úgy ülsz be az autóba reggel, hogy ma mindenkinek elnézem a hibáit, ha felkészülten mosolyogsz az élet apró gáncsain, ha a barátnőd késését elengeded, ha a gyereked lever valamit az asztalról, akkor csak mosolyogsz, hisz helyre hozni nem tudod, de legalább ne tegyél rá egy lapáttal.

Lehet görcsbe mart pofával ülni a volán mögött vagy a zsúfolt buszon, és lehet mosolyogva, lazán, örömtelien, hogy végül is süt a Nap, hogy el tudtunk jönni a saját lábukon otthonról, hogy van annyi pénz a zsebünkben, hogy megálljunk egy lángost venni, és lehet örömmel, megengedően nézni ezt a rohanó világunkat, amely körbevesz. És ha van egy fél órád, sétálj le a Duna partra, csak úgy nézelődni, ne kövesd a híreket, inkább annak a csinos lánynak a mozgását, akinek fellebbenti szoknyáját a szél, és gondolj bele, milyen kevés alkalom áll mindezekre az örömökre rendelkezésedre ahhoz képest, amennyi majd nem!

Minden bosszankodással töltött nap, minden haraggal bélelt óra veszteség! Minden mosoly egy kitüntetés, mely szebbé, igazabbá, egészségesebbé varázsol! Jó utat Barátom!

( A kép a Pixabay.com ról származik,
köszönet érte! )

Kérlek, ne hivatkozz arra, hogy mit mondottam volt évekkel ezelőtt! Minden kimondott gondolat csak és kizárólag akkor érvényes, amikor kimondjuk, nincs hosszú szavatossági ideje. Miért nincs? Mert minden gondolatnak megvan a saját belső fejlődéstörténete, ugyanarról, ugyanolyan szituációban évekkel később hajlamosak vagyunk tökéletesen ellentétesen is gondolkodni. Például mondhatom mondjuk húsz évvel ezelőtt, hogy én örökké Békásmegyeren szeretnék lakni – , de időközben megváltozott a környék, változtak az emberek, nőtt a zsúfoltság, mi is idősebbek lettünk húsz évvel – nem tudok, nem akarok, nem bírok tovább Békásmegyeren élni. Halat, gombát, szalontüdőt, na az nem, ilyen ételt én sohasem veszek a számba, – aztán néhány év vagy évtized, és minden pénteken halat eszünk, néha vasárnap is.

Borzasztó lehet az, amikor valaki valamiről pontosan ugyan azt gondolja 15 évesen, 30 évesen, 50 évesen és 75 évesen. Hiszen ez alatt az idők alatt legalább kétszer kicserélődik testünk teljes sejtállománya, vagy legalább is nagy része, közben iskolákat végzünk, dolgozunk több munkahelyen, lesz egy-két-három férjünk, feleségünk, gyermekeket nemzünk, nevelünk fel, és látjuk kirepülésüket: elképzelhető ilyen mozgalmas változások között, hogy a mi szemléletünk, gondolatunk nem változik? Azt hiszem szomorú az az élet, aki nem tud nyitottá válni, és kételkedővé a saját korábbi nézeteit illetően. Szomorú mosollyal nézem azokat a politikai szereplőket, akik azt vágják a másik politikus szemébe, hogy bezzeg húsz évvel ezelőtt mit mondott erre vagy arra a helyzetre. Hát persze hogy mást mondott, hiszen minden megváltozott. Nézem a szerelmes megszólalásokat, akik örök hűséget, szerelmet, szeretetet fogadnak, majd saját béklyójukban szenvednek, nem merve felvállalni a változás feszítő szükségét. Persze mindezzel nem azt mondom, hogy egy felnőtt ember a saját elköteleződéseit ne vegye komolyan, hisz a felnőtt kor éppen arról ismerszik meg, hogy már tudunk mérlegelni, és ha valamire igent mondunk, akkor ezt csak úgy nem szegjük meg. De ez a két magatartás jól megfér egymás mellett. Ezért érdemes átgondolni korszakos kijelentéseinket, néha kérdőjelet tenni mögéjük, és ami legfontosabb: mindezt mosolyogva, mert minden szomorúan töltött nap, veszteség!

Az illusztrációt Ferge Balázs készítette, köszönöm!

Jól mondták a Biblia megalkotói: érdemes jónak lenni, mert akkor a mennyországba jutsz, ha pedig rossz leszel, akkor a pokol vár rád! És ez így van!

Csak azt felejtették elárulni, hogy mindez most, itt, a Földön, az életünkben van így, mert itt teremthetsz magadnak mennyet vagy poklot. Ha elfogadod az életed, ha hálás vagy a létedért, ha képes vagy megbecsülni a jelenedet, és ha örülsz minden napodnak, akkor a mennyben élsz, boldog vagy, nincsenek feszültségeid. Ámbár ha semmise jó, ha mindig még több kell, ha minden mindenütt rossz, minden nap elégedetlen, frusztrált vagy, akkor bizony ez a pokol, akkor bizony reménytelen, folyamatos szenvedés az életed.

Mezítelenül, csupaszon érkezünk meg erre a világra, és pőrén, zsebek nélkül távozunk. Ennek tudatában átértékelődik a vagyon, a hajtás, a rohanás, és a magunkra költhető szabadidő fogalma – hogy csak néhányat említsek.

Ahogy az autóvezetést, a főzést vagy az internetet, ugyanúgy a saját személyiségünket is tanulnunk, fejlesztenünk, megismernünk kell. Én is már erősen felnőttkorban léptem az önismeret fejlesztésének útjára, és most látom, hogy milyen hosszú utat lehet megtenni, ha vesszük a bátorságot személyiségünk megismerésére. Mert minden az elménkben, a tudatunkban dől el. Ahol a figyelem, ott az energia, és ha figyelmet fordítunk az elménk működésére, ha megismerjük speciális tulajdonságait, akkor könnyen mennyországgá változtathatjuk a poklot. Mert nincs több életünk, csak ez az egy, és alapvetően rajtunk áll, hogy eldöntsük, hogyan és miképpen akarunk élni. Bíztatok mindenkit, ismerje meg jobban önmagát!( a kép illusztráció az internetről, köszönet érte!)

Légy aki vagy! A Sors, az Universum, a Fater olyannak teremtett, amelyről tudta, hogy jó. Erősebb a szemöldököd, mint a divatos filmsztáré, alacsonyabb vagy egy hunyoritásnyival, mint a sportoló példaképed? Lényegtelen, érdektelen, semmi se! A lelked szövedéke, az őszinte mosolyod, vérköreid tökéletes harmóniája egyedivé, különlegessé tesz! Nagyszerű vagy, így, ahogy vagy, és ha egészségesen élsz, sokat mozogsz és gyakran mosolyogsz, és ha elfogadod, hogy a Világ olyan, amilyen, akkor csillogó tüneménye leszel ennek a végtelen rendszernek, mely minket körbevesz! Gyere, hadd öleljelek magamhoz- legalább gondolatban – hisz összefogózkodásunk erőt ad! Legyen jó napod, simogasson a friss fuvallat! Jó utat!

Szeretem a tengert! Lenyűgöz, belémbújik, fogva tart. Otthon, vagy inkább itthon vagyok! Boldoggá tesz, hálássá, elfogadóvá, miközben halk duruzsolással siklik a hajó, elmerülök a boldog jelenemben. Minden kerek, a bajok távol, a fájdalmak kiégetve, a reggeli zuhany átmosott, a fények áradatában lubickol a lelkem. Itt vagyok honos. Négy vendégem van, és boldog mosollyal nyugtázom boldogságukat! Az Univerzum szeret, békés, tengerillatú környezetet teremt, a Nap fényével bókol, jobbra fickándozó halak köszönnek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy újra meg újra van erőm, hitem, egészségem végigélni ezeket a napokat, amikor csendben eggyé válok a tengerrel. Köszöntelek tisztelettel, szeretettel…

Mindig minden megoldódik! Hosszú életem során rengeteg problémával, megoldandó feladattal találkoztam. Hol a gyermek vizsgájáért aggódtunk, hol a lakáscsere sikeréért, hol a bajnokságot eldöntő mérkőzés győzelméért, vagy egy per kedvező végkifejletéért, és néha a születés boldogságáért vagy a halál elkerülhetőségéért. Lamentáltam, számoltam, reménykedtem éjjel és nappal, görcsben volt a gyomrom, ment a hasam, türelmetlen, feszült, kibírhatatlan voltam, – de mindettől függetlenül, sőt, mindezek ellenére a problémák valahogy megoldódtak, és az én feszültségemtől teljesen függetlenül! Vagy így, vagy úgy, de jobbára a maguk módján végződtek, és nem túl sok idő után már nem is emlékeztem rájuk! Akkor meg minek izgulni? Minek tönkretenni a saját magam és a környezetem életét? Lassan, de biztosan rájöttem, hogy ugyan mindent el kell követni a sikerért, de az eredmény már sokszor rajtunk kívül álló okok mentén alakul. Kár a gőzért, felesleges az izgalom, el kell tudnunk fogadni, hogy minden úgy alakul, ahogy. Életünk fonala inkább egy milliárdnyi szálból font kötél, és csak csekély néhánynak vagyunk az urai. Már ha? De az összes többi feszül és rángat, elenged és elhúz, végzi mind a milliárd a dolgát. Te tedd, amit tudsz, aztán engedd el, a lendület majd elrendezi valódi helyét az életutadon! Töltöttél? Egészségedre!

Érezd jól magad! Csak úgy, engedd bele magad a kellemes, bizsergető érzésbe! Engedj el mindent, ami megköt, ami kordában tart, ami fegyelmez, legfőbbképpen a megszokott gondolataidat. Az elme feladatot, megoldandó problémát keres, és persze talál ezret is, de ezek ráérnek, hagyd őket a csudába! Tedd le a kötelezettségeidet, engedd el a lelkiismeretfurdalásaidat, és gondolj bele, mi tenne most boldoggá? Ne hidd, hogy valami különlegesre gondolok, nem hiszem, hogy éppen most siklóernyőzni szeretnél vagy egy tengeralattjárót vezetni, – sokkal inkább letenni, ami épp a kezedben van, megoldani a derekadon az övet, kinyitni az ablakot, kibújni a cipődből, és kilépdelni a konyhai csaphoz egy szép üvegpohárral, és teletölteni friss vízzel. Átengedni magadon a frissebb esti levegőt, és figyelmedet mosolyogva csak a légvételre összpontosítani, egyet a belégzésre, egyet a kilégzésre. Élvezni, érezni, átérezni, hogy élsz, hogy érzel, hideget, meleget, ízeket, illatokat. Hogy itt és most a végtelen szabadság érzetét kortyolod, hogy szabad vagy, nem függsz senkitől, és nem felelsz senkiért! Nézz rá távolról a telefonodra, és élvezd, hogy most őt is letetted, hogy nem vagy online! Ha szép kedvesed a közelben van, szeresd őt a gondolataiddal, érezz hálát az életedért, a szüleidnek, a barátaidnak, a családodnak. Csak hálát érezz, és mondj magadban köszönetet! Lépj ki egy kicsit a mindennapok verklijéből és megszokásaiból! Fordítsd meg a párnát, ma aludj lábtól fejig! Ne telefonozz, ne tévézz, legfeljebb egy Vivaldi vagy egy Beethoven darabot tegyél fel, de legfőbbképpen semmit. Légy magadban! Van e nagyobb boldogság, mint mosolygó figyelemmel önmagunkkal lenni? Létezni, érezni és élvezni a testünk, a lelkünk és a környezetünk nyugalmát. Bátorítalak, lassulj le, oldódj fel önmagadban, momentán úgy sem találsz ennél jobb társaságot! Ölellek!

Minden gondolat és minden mondat ami benned megszületik, csak ott és csak akkor érvényes teljesen, amikor megfogant, elhangzott!

Gyermekként meg nem ettem volna a gombát, ma a kedvencem. Mást gondoltam a párkapcsolatokról 18 évesen, 45 évesen és most. Mind érvényes, de csak ott és akkor, amikor elhangzott, semmi nem örökérvényű. Furcsa, de visszatekintve megmosolyogtató, hogy mennyire meghatározta gondolkodásom, magatartásom az adott korszellem, és az addig összegyűlt tapasztalat adta fogódzó.

Ezért nem gondolom, hogy vannak tértől és időtől független gondolatok, mondatok. Ezért nem vitatkozom a kamaszmúlt gyermekeimmel, mert könnyen belátom, hogy nekik ebben a korban más az igazságuk, más a látószögük, és tiszteletben tartom mindezt. Éppen ez a személyiségfejlődés diktálta változás, ami nemesít, bölcsít egy embert. Fiatalon sarkosan fogalmazunk, igen vagy nem. Később már árnyaljuk a képet, és lassan eljutunk oda, hogy lehet, igen, ez is lehet, meg az is.

Én mostanára eljutottam oda, hogy jóindulattal kételkedem minden bizonyosban: mi van, ha mégse. Az autóm biztos, hogy megáll 100 méteren belül! Biztos? És ha nem? Biztos jól látom, biztos, hogy minden lehetőséget számbavettem? Mi a helyzet, ha tévedek?

Te hogy állsz, kedves barátom? Biztos vagy mindig az igazadban, vagy hagysz teret a kételkedésnek is? Elfogadod, hogy mindig minden változik, vagy a szemlélődésed tárgya, vagy te, vagy mindkettőtök? Kész vagy mosolyogva elengedni bármit is mindabból, amiről bebizonyosodott, hogy lehet hogy másként van?

Ezért ne kérd számon másokon és önmagadon, hogy mit mondtál, mit mondott tíz éve, öt éve, vagy akár egy hónapja. Elmozdult a világegyetem koordinátarendszere, elmozdult a látószöged, más lett a szempontrendszer. Mindig minden változik.

Persze legbelül vannak sarkalatos törvényeink, amelyek csak csiszolódnak, fényesednek, terebélyesednek vagy karcsúbbá válnak. Ezekhez kötődünk, ezek töltik ki lelkünk széfjeit, vezetnek sötétben, vakító fénysugárban, ők a mi kereteink. A kettő együtt: az életünk!

Csak az számít, ami megtörtént! Minden más lényegtelen. Hogy mit gondolsz valamiről, hogy mit gondol minderről más, hogy mi lenne ha, vagy mi lenne, ha máskép csinálnám, – ezek fontos megelőző gondolatok, de az eredményt tekintve érdektelenek.

Mert az életed eredőjét tetteid sora jelöli ki. Ha régen, vagy tegnap valamit nem tettél meg, annak hatása mára sincs, tehát kár rajta lamentálni. Ha azonban megtetted, itt az eredmény. Minden tettünk meghatározott, és bár innen nézve tehettük volna máskép, de ott és akkor csak azt tehettük, amit megtettünk! Tehát kár az önmarcangolásért, ami megtörtént, többet nem változtatja meg senki. A jelenben és a jövőben persze minden megtehető, de – hidd el – az már egy másik döntés lesz.

Cselekedeteink egymásra rakódnak, mint régi épületekben a kövek, minden újabb tettünkkel továbblépünk életünk országútján.

Persze korábbi hibásnak bizonyult döntéseink nem feleslegesek, mert ahogy bölcsülünk, belénk épülnek, és egy következő hasonló alkalommal segítenek megtalálni a helyesebb döntést. Ezért van jelentősége annak, hogy rálássunk önmagunkra, hogy végig haladjunk az önfejlődés olykor keserves útján, mert csak így érhetünk el oda, hogy valóban a számunkra legelőnyösebb döntéseket hozzuk meg, és ennek alapján cselekedjünk. Az ösztöneink mindig jól jeleznek, de képesnek kell lennünk hinni neki! Légy bátor önmagad! Én hiszek benned és neked! Jó utat!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis asztalos műhelyem, ahol ilyen darabok is készültek. Aztán erős szelek fújtak, elfújták a fűrészpor illatát, de mostanra már ismét kisütött, készülődöm folytatni ezt a boldogságos tevékenységemet. Olykor emlékezni jó!

Végre elkészült a kerti szék, immár dán olajjal lekezelve, végleges állapotában. Nagyon boldog vagyok, mert sikerültek az arányok, az ívek, az egész bútor olyan nagyon egységes nekem. Köszönöm mindenkinek az örömteli szurkolást, jókívánságokat! Ebben most pihenünk egy kicsit.

Adriai képeslap 1

A kastelai riván jobbára csak a helyi lakosok sétálgatnak, viszonylag sok gyerek bandázik, bringáznak, lökdösődnek, élik vidám mindennapi életüket. Turista még kevés, illetve gyakorlatilag nincs. A kocsmákban még csak üveges sört árulnak, a férfiak cigarettázva a szélső padokon isszák a sörüket, az asszonyok cekkerekkel trécselnek a hétvégi menüről. A marinában szinte minden hajó bentmaradt, csak néhány megszállott hajós vállalja be az utazás, a szeszélyes május és a bizonytalanság okozta nehézségeket. Pedig azok jóformán nincsenek is. Mi tegnap kényelmes tempóban 8 óra alatt leértünk Split elé, az autópályadíjak sem változtak idénre, a gázolaj drágább lett, most 540 Ft. a jobbikból egy liter. A pályán persze mindig drágább a kávé, az üdítő, de ez elviselhető.

Este csendes időben, szürt napfényben sétáltunk át Kastelán a Balettiskola nevű kellemes kertvendéglőbe, amely azért – mint mindig – zsúfolt volt, a vacsora pedig ízletes. Az üres kikötőben ugyan sikerült kifognunk a két olyan szomszédhajót, amelyen éjfélig ordibáltak tuc-tuc zenékre, de sajnos ez manapság már mindennapos, mindig van olyan egy-két csapat egy marinában, ahol elszakadnak a jóízlés fogódzói, és a megfáradt utasok töméntelen itallal és mindent elboritó üvöltő zene mellett kapcsolják ki az agyukat – de ez van, kikötői tartozék.

Reggelre morcosra váltott az idő, csepergő esővel, széllel, borús éggel, de mindez kit érdekel! Az időjárás a hajósélet tartozéka, olyan amilyen, én mindegyiket szeretem. Ilyen időben ismerkedünk a hajóval, beautózunk Splitbe, sétálunk az óvárosban, hajókat nézegetünk, béke van és nyugalom. A Candor charter-társaság parádésan szolgál ki itt mindenkit, a hajók előkészítve, üzemanyaggal, vízzel, ágyneműkkel feltöltve, papirok készen, csak bele kell ülni a készbe, és élvezni a hajóséletet.

Mert azért az egy csoda, amikor kikászálódva a kényelmes ágyból mindenütt vitorlások körülöttem, víz, illatos tengeri szél, béke és nyugalom. Immár kb. 40 éve hajózom a tengereken, de nem tudok betelni vele. Hallgatom ahogy a szél megpengeti az árbócrudak feszítő abroncsait, ahogy finoman megringat az enyhe hullám,és ahogy immár messziről megismerem a sirály reptét, hogy megülni készül vagy halat nézett ki magának. Régi motoros vagyok, a tengeri algák előre köszönnek, és végül itt vagyunk a feleségemmel, nászutat ülünk, végre, majd egy év után, tenger ring alattunk és a szél süvít.

Split csendesebb, mint szokott, jobbára csak a helyiek ülnek az éttermekben. Délután felmentünk gyalog a Marjan hegyre, ahonnan csodás körkilátás élvezhető. A kimaradt utak pótlásaként, meg a szerencse okából is most hosszabb időt leszünk a vízen, igyekszem kimenni a távoli szigetek csendes öbleibe, hiszen végül is engem már igazán csak a természet harmóniája vonz. Időről időre bejelentkezem, olyan vagyok, mint az előretólt helyőrség, hírt küldök mindenkinek, aki szereti a tengert, a szelet és a kalandokat! Legyetek jók, olykor rosszak, és készüljetek: aki a tengerhez indul, mindig készülődik!

Vedd észre időben, ha valami véget ér! Nem mindig látszik tisztán, elfedheti a megszokás, a napi taposómalom, a szembe fújó szél vagy az önmagad tévedhetetlenségébe vetett vakhited. Az életünk epizódokból áll, melyeknek mindig van kezdete, közepe és vége, és életciklusuk nagyon változó. Ha ügyes vagy és szerencsés, akkor az epizódok belső életszakaszait a legjobban éled meg, és amikor már egyre keskenyebbé válik, kimegy belőle az erő, akkor te is elfogadod ezt, és már készülsz a következőre. És mindez jól van így! Életünk lényege a változás, minden nap, minden órában, de minden másodpercben változik bennünk rengeteg dolog: sejtek születnek, halnak el, gondolatok és érzelmek keletkeznek majd fogynak el, és ez az állandó hullámzás adja az életünk lendületét. Sok időnek kellett eltelnie, mire megértettem egészen mélyen ennek az egymásba csavarodott sokszálú mozgásnak a lényegét, hogy bár origójában az én életem vezérfonala áll, mozgása olyan sok ismert és ismeretlen közreható eredője, hogy nincs más lehetőségem, csak együtt hullámozva elfogadni azt. Mert az akarat hatalma véges, és sokszor minél jobban akartam, annál makacsabbul nem arra kanyarodott az életem, amerre akartam. De ha rugalmas vagy, ha bízol jó sorsodban, ha elfogadod, hogy életed szekere milliónyi erőhatás által meghatározott ismeretlen irányba halad, akkor megbékélsz a sorsoddal, a napos időszakot végig élvezed, de a viharban behúzodsz, nem küzdesz ellene, elfogadod, hogy néha ilyen is van. Azzal kezdtem, figyelj, minden epizód életciklusa jelez, mégha csak egy nesszel, roppanással vagy csenddel is. Ha jól figyelsz, és nem félsz, akkor az átmenetek kisimulnak, bukdácsolások helyett csak halvány zökkenők tarkítják az utad, és tudd, hogy minden epizód vége egy új epizód kezdete is egyben! Lassan pirkad, az éjszaka epizódja halványul, a mai napé meg indulni látszik! Gyerünk, lendüljünk együtt, amit nem tudsz tiltani, annak állj az élére! Szeretlek Élet!

Elmerengek: mi is a múltunk? Élesebb, vagy halványabb fényképek, hangok, ízek, érzések idegpályánkba rögzült lenyomatai? Mennyire objektívek az emlékképeink, vagy mennyire deformálja az akkor volt vagy éppen a mostani hangulatunk? Változnak a múltunk képei bennünk, vagy örökre olyanokká váltak, mint ahogy emlékszünk?
Azt megértem, hogy mindíg a jelen pillanatban élünk. Amennyi képességünk van ebből elraktározni, annyi megmarad, a többi tovatűnik. Látom magam, ahogy az ötvenes években nagybátyám vonatra rak 8 évesen, a Kelenföldi pályaudvaron, és elvisz Pécsre, magukhoz, hogy amíg édesanyám az internálótáborban Tökölön, édesapám a kórházban van, addig is legyen fedél a fejem felett, legyen meleg étel az asztalon. Mindennek sok éve már, legjobban Cézár kutyánkra emlékszem, aki mindig elkísért az Ágoston téri iskoláig, és ott várt délben, együtt mentünk haza. Aztán sok év telt el, én nem kevés viszontagság után felnőttem, rendben, és hová lett bennem az a néhány hónap Pécsett, ahol szeretettel és biztonsággal fogadtak nagybátyámék? Ha becsukom a szemem, fel tudom idézni a Márton utca macskaköves burkolatát, a Piac téren kanyarodó villamos nyikorgását, és nagyapám rekedt hangját, ahogy pénzt kért nagyanyámtól egy fröccsre, míg elüldögél a Séta téren öreg barátaival. De hol van ez bennem, milyen formában, hogyan hat még ma is, miért oly erősek például ennek az emléksornak a kötései?
Mert mindig csak a jelen van, nincs már a múlt és nincs még a jövő! Életem kríziseiben mindíg a múlt értékelése okozta a legtöbb értelmetlen terhet, sok évtizednek kellett eltelnie, hogy megértsem, a múlt elmúlt.
Ha belenézek a tükörbe, akkor persze ott parázslik a szememben az egész múltam. Mindennapjaim belémépültek, sorsom alakította, érzésemet meghatározta, tanításai felnőtté tettek. Fontos a múltam, mert az enyém, mert általa lettem az, aki ma vagyok, és így hosszabban visszanézve minden lapja szerethető, elfogadható, fontos. Békében, a legteljesebb elfogadásban élek a múltammal együtt, de csak annyi jelentőséget tulajdonítok neki, amennyit megérdemel. Mert a figyelmemmel a jelenre, a mostra figyelek, értékelem, hogy egészséges vagyok, hogy ha kinyitom a szemem, látom a városvégi erdősávot, és minden színt meg tudok különböztetni. Este kenyeret sütöttünk, kovászost, hallgattam, ahogy ropogott a kés alatt a héjja, éreztem savanykásan édeskés ízeit, befogadtam minden érzékszervemmel a csodát.
A múltam egységesen, tömbszerűen távolodik, de lelkem táplálkozik belőle. Örzöm emlékeim, de a jelenben élek, és haladok a jövőm felé.

Szeretem a húsvéti készülődést, az ünnephez tapadó meséket, szeretem a nyulat, nagy barátom, szapora és megfontolt, példaszerű! És gyönyörű a szimbólumrendszer, várni, ünnepelni a feltámadást, a csodát, átélni a megújulás ismétlődő varázslatát, mindezt szeretteink körében, ölelően, hozzá főtt tojást, kötözött sonkát és erős friss tormát majszolva.

De nincs feltámadás, ezt meg kell értenünk, nincs két, nincs sok élet, csak egyetlen egy van, és ha a lelkünk vándorolhat is, a testünk csak egyetlen egyszer szerepel ebben a alakjában az életben. Erre kell vigyáznunk okosan, ezt kell szeretnünk, óvnunk, nincs más menedékünk!

Ebből a förgeteges viharból éppen elég lesz felállni, erőnket, hitünket és szorgalmunkat összeszedve újra kezdeni, visszaépíteni amennyit lehet az előző életünkből, egzisztenciánkból, hitünkből és reményeinkből, és még ezen felül újat alkotni, befogadni, alkalmazkodni.Húsvétja egészen biztosan más lesz, mint a többi! A locsolkodás elmaradása csak csendesebbé teszi az utcát, de az elmúlt több, mint egy év megpróbáltatásai új tartalommal töltik meg a reményeinket is! Soha nem hittük, hogy ez velünk megtörténhet, hogy lényegében megszűnnek a személyes kapcsolatok az életünkben, az érintések, a találkozások, a kerthelységben elköltött vacsorák, a koncertek és a születésnapok. Hogy a jól beágyazott életünk majd minden támasztéka megbillen, kevesebb lesz a jövedelem, a mosoly, és az öröm, és több a félelem!

A világ két pólus, a jó és a rossz között imbolyog, a hideg és meleg, a nyár és tél, a hegycsúcsok és a mocsár szegélyezi életünk, és ha igaz mindez, akkor egy erős emelkedés vár ránk nem sokára, a felhők lassan oszladozni kezdenek.

Csendben, belűlről készülök a megújulásra, és bár nem hiszek feltámadást, de hiszem és remélem a meg újulást, a nekiveselkedést, és biztosan érzem, hogy gyorsan közeledik a felszabadulás! Mint egy hosszú menetelés után, biztos jól esik mindenkinek majd megpihenni az ünnepi asztalnál, és azok, akik ilyen-olyan okból most majd egyedül ünnepelnek, hozzájuk telepszem, én majd gondolatban melléjük ülök, és tépek egy falatot a foszlós kalácsukból.

Mindenünk elveszhet, csak a reményünk nem! Igen, van megújulás! Legyen szép az ünnepetek!

Ahol a figyelem, ott az energia! Amikor nagy lendülettel főzöl, festesz, fát vágsz vagy ruhát veszel, minden figyelmed az adott tevékenységeden van, minden más kiszorul, ilyenkor minden energiád a tevékenységedre áramlik. Ha olvasás közben szól a zene, ha evés közben facebookot nézel, ha vezetés közben sms-ezel, akkor megoszlik a figyelmed, sem az étkezés, sem a facebookozás nem lesz teljes. Amikor érdeklődni kezdünk egy partner iránt, minden figyelmünk rá fókuszál, energiát adunk és ez által kapunk, szinte felvillanyozzuk az együttléteinket. Amikor már eltelt az idő, figyelmünk lankad, a másik jelenléte nem kelti fel az érdeklődésünk, ideje észrevenni, hogy a kapcsolatunk a vége felé jár. A sikeres és bölcs emberek képesek sokszor csak önmagukra koncentrálni. Nem foglalkoznak azzal, hogy mit szól cselekedeteikhez a külvilág, minden figyelmüket önmaguk tevékenységére tudják fordítani. Ahol a figyelem, ott az energia. Keresd meg, hogy mi érdekel, mi okoz örömet, és csak oda figyelj, azt csináld! Az instagram előtt is el lehet ülni egy órát, akkor odamegy az energiánk. Ha kockahasat szeretnénk magunknak, nem kell mást tennünk, csak folyamatosan arra koncentráljunk, hogy ezt elérjük. Az emberi egónak energiára van szüksége, és ezt a figyelem útján szerzi meg. Sokan szenvednek energiavámpíroktól, akik leszívják az energiánkat, ezeket mindenképpen kerülnünk kell! A figyelem, a szeretet, az érdeklődés mindig energiát ad, ezekkel töltekezünk. Aki nem gazdálkodik jól az energiáival, az megbetegszik, kifárad, lemerül, ilyenkor érdemes átgondolni a mindennapjainkat. Amikor a gyermeked hazaér a suliból, és te ebédet adsz neki, egyben energiával is töltöd őt is és önmagad szintén. Ugyanaz az ebéd egy beszólógatós, sokat panaszkodó rokonnal méreg, minden energiád elvész. Ahol a figyelem, ott az energia! Te sem vagy kivétel, hidd el! Ezért nem olvasom a napi halottak számát, nem adok figyelmet a rossz híreknek, nem nézek televízíós hírműsorokat, nem olvasok balesetekről és ezért nem követem az angol királyi ház szappanoperáját. Óvom, gazdálkodom az energiámmal, nehéz időket élünk, be kell osztanom! Tegnap ismét kerültem egyet az erdőn, egyedül, a friss hegyi levegőben fürdettem a gondoltataimat. Az ébredő természet jeleire figyeltem, a fák hangjaira és a madarak koncertjére. Ahol a figyelem, ott az energia!

Néhány szó a Dávid Társas Ügyvédi Irodáról:

kedves érdeklődő fiatal jogász barátom! Sok hiedelem, illúzió, téves elképzelés terjed az ügyvédi munkáról, sokan az amerikai filmekből gondolják ismerni a működését, de meg kell mondanom, hogy többségében nem olyan. Amikor érdeklődéssel és kiváncsisággal fordultál a jogi egyetem felé, és végigülted a hosszú éveket, magoltál, tanultál és vizsgáztál, csak az alapokat tanultad meg, úgy is mondhatnám, hogy körülbelül tudod, hogy mi fán terem a jog. A való élet azonban más! Az egyik oldalról egy ügyvédi iroda egy munkahely, a maga fegyelmével, olykor monotóniájával, kollégákkal, egy közösséggel, a másik oldalról egy csoda, hiszen szinte minden nap új élethelyzetek, új problémák kerülnek az utadba, és először segítséggel, majd egyre inkább saját magadnak kell megoldani mindezeket. Egy ügyvédi iroda egy eléggé összetett módon működő gyár. Gondok, problémák jönnek be a gyárkapun, és szerencsés esetben príma, vagy elég jó késztermék megy ki a másikon. Én magam több, mint negyven évet töltöttem el a Dávid Társas Ügyvédi Iroda falai között, lettem zöldfülü kezdőből egy eléggé ismert ügyvéd, és bár több ezer iratot őrzünk az irattárainkban, még mindig nem mondhatom, hogy készen vagyok. Ma már nagyszerű leányom, Dávid Zsófi vezeti az irodát, én már csak lábatlankodni megyek fel olykor, mondhatom tehát, hogy a helyemre pályázhatsz. Az ügyvédkedés életem legizgalmasabb kalandja, egy örökös labirintus, ahol lépésről lépésre kell új és új kulcsokat meglelni. Ha bátor vagy és alázatos a választott szakmád iránt, akkor sok munkát teszel bele az elkövetkező években, nem mondod azt soha, hogy nem, és nem adod fel, fogaid közé szorítod az ügyfelünk problémáját, és nem engeded el, amig meg nem oldod. Kaland ez, az egyre magasabb szintű tudás, tapasztalat megszerzésének útja. Amikor 1977-ben Újpesten egy családias ügyvédi munkakaközösségben elkezdtem a pályám, hamar rájöttem, hogy csak a befektetett munkám tehet sikeressé, itt nincs felmentés, ezt meg kell tanulni. Ha van benned eltökéltség, ha valóban jó ügyvéddé szeretnél válni, bíztatlak, próbáld meg, tegyél rá néhány évet az életedből, és meglátod, sikerülni fog! Álmodd magad sikeres emberré! Szeretettel várunk!
Dr. Dávid Gyula, ügyvéd, kreatív tanácsadó, a múlt őre

Mi mostanság mindannyian visszafogodtan, zártan élünk. Megértjük a helyzet üzenetét, járvány van, megfertőződhetünk és fertőzhetünk, vigyázni kell elsősorban magunkra, és ezzel másokra. A társadalom feszült, nem érti a folyamatokat, elvesztette a hitét a tájékoztatásban, az ország vezetésében, egy kicsit a világban, és riadtan ül, mint a megzavart nyúl a bokorban.
De én azt gondolom, hogy ez is elmúlik. Most sem az idegeskedés, sem a panaszkodás nem segít, óvatosan lépkedve ki kell bírni. Bölcs nővéremmel beszélgettünk telefonon, és ő mondta, hogy gondoljunk csak bele, mi mindenen ment át akárcsak a múlt században az emberiség. Az első világháború mocska, 20 millió halottjával, országrészek eltűnésével, értelmetlen háborúskodással. Vagy a ’29-33-as világválság, amikor csődbement minden és mindenki. És nincs száz éve, hogy valami eszement rendszer keretében csendőrök gyüjtötték össze a szomszédból a barátainkat, csak azért, mert szerencsétlenségükre zsidónak születtek. Aztán jött a következő világháború, még véresebb, még nagyobb rombolással, felégetett, lebombázott városok maradtak, szegénység és megszállás. És az AVH jobb volt mint a Gestapo? Ők nem csak a zsidókat vitték, hanem bárkit, akire rámutattak. És voltak drámai árvizeink, földrengés pusztító, volt gyermekbénulás járvány, Csernobil, és egyre növekvő környezetszennyezés. Nekünk, mai nyugdíjkorúaknak adatott meg az a végtelen szerencse, hogy az elmúlt hetven évet háború nélkül megúszhattuk.
Most nehéz, nagyon nehéz, mert a jóból visszalépni, a megszokottból leadni mindig fájdalmas. De kezdünk megtanulni együttélni vele, és tudjuk, minden vírus kifárad egyszer. A külső programlehetőségek hiányát a belső értékeim erősítésével pótolom. Az erdő, a bringaút, a ház körüli feladatok biztos fogodzót adnak, a családra való fokozott figyelem is erőt ad.
Nem jó a helyzet, de ha belegondolunk, akkor szüleink szívesen cseréltek volna a bombázások alatt a mai hányatott sorsunkkal. Végül is aki komolyan veszi a védekezését és felelősen jár a közösségben, annak komoly sansza van elkerülni a betegséget. Aki beoltatja magát amikor tudja, aki kerüli a tömeget, aki egészségesen él, annak kevésbé kell félnie.
Ez egy kemény próba, de arra bíztatom magam, hogy tanuljam meg belőle azt, amit meg kell tanulnom. A hálát, hogy eddig elkerült a kórság, a szeretetet, amely a családom és a barátaim részéről körülvesz, és azt a sok új készséget, amely eljuttatott idáig, hogy megvagyok.
Holnap reggel körbejárom a lakásunkat, meg-megállok egy öreg bútor vagy szeretett könyv előtt, és megbecsülöm a helyzetet, hogy mind ez már és még meg van. Hálás leszek a sorsnak, hogy az van, amim van.
Néztem egy kertben a barkát, jelezte a tavaszt. Az életben egy örök dolog van, az állandó változás. Ahogy hirtelen jött ez a járvány, úgy tűnik is el, az én dolgom kivárni, épen, egészségesen.
Szombaton, ha nem lesz eső, akkor kerülünk egyet a Pilisben, a fák már nagyon beszélgetnének velem.

Ülök az íróasztalnál, olvasom a riasztóbbnál riasztóbb kórházi híreket, miszerint már nem képesek a kórházak több betegeket fogadni, a kezeltek is egyre rosszabb állapotban vannak, sokkal többen kerülnek lélegeztető gépre, mint eddig, és a betegség is nagyságrendet váltott, közel az a helyzet, amikor már szelektálni kell, hogy kit vesznek fel és kit küldenek el – esetleg a halálba.

Gondolkodom, és nem jutok egyezségre magammal. Immár közel egy éve, hogy megismerkedtem néhány orvosbarátomon keresztül az Ivermectin nevű gyógyszer fogalmával, amelyről a világ sok országában, tekintélyes orvosok közöltek tanulmányokat, hogy a Covid-19 fertőzés esetén nagyon sok betegnél gyorsan hat, megakadályozza a súlyosabb kórkép kialakulását, nagyon hatásos ellenszere a vírusfertőzésnek. Úgy hat, hogy ellehetetleníti a vírus szaporodását, ezért nem árasztja el a beteg szervezetét a vírus, nem képes megbénítani az életfontosságú szervek működését. A gyógyszer a múlt század utolsó két évtizede óta világszerte forgalomban van, több, mint 100 millió ember használta a Nílusi vakság gyógyítására, komoly és tömeges mellékhatásról nem számoltak be. A WHO alapgyógyszerként tartja számon.

Magyarországon csak állatgyógyszerekben van forgalomban, bár ezekben az állatgyógyszerekben ugyanaz a gyógyszermolekula van, mint a humán gyógyszerben, a kisérő anyag sem veszélyes olyan kis mennyiségben, amennyi a kezeléshez kell. De Európában – Németországban, Franciaországban – humán felhasználásra készült tabletta is kapható, a világ más tájain már kormányzati döntéssel bevonták a Covid elleni küzdelembe.

Több, mint tízezer orvos, egészségügyi dolgozó, kutató és más érdekelt személy összeműködésével létrejött tavaly egy facebook közösség, ahol rengeteg információ került megosztásra erről a gyógyszerről, és mind arról számolt be, hogy az eredmények kedvezőek, ez a szer lehet a megoldás a víruskatasztrófára.
A közösség több tagja – jómagam is – levelekkel bombáztuk az egészségügyi kormányzatot, én írtam magának a miniszterelnöknek is, de sehonnan semmilyen válasz nem érkezett.

Gondolkodom, hogy miközben reggeltől éjszakáig minden TV adón, más médiákban özönlik az információ a járvány megállíthatatlanságáról, lényegében az egészségügyi ellátórendszer összeomlásáról beszélhetünk, aközben rendelkezésre áll egy gyógyszer, amely sok százszor, ezerszer bizonyítottan hatékony a koronavírus kezelésében. Ki érti ezt?

A gondolataimban azt a kérdést kell feltennem önmagamnak, hogy mi a helyes orvosi magatartás: betartani az egészségügyi jogszabályokban leírt kezelési eljárást, látva és tudva, hogy a rendelkezésre álló eljárások hatásossága korlátozott, és sok beteget elveszít ezáltal az egészségügy, vagy használhat-e egy orvos egy olyan szert, amelyet ugyan nem hagyott jóvá az egészségügyi hatóság, de rendelkezésre áll, és sok bizonyíték szól amellett, hogy hatásos? Nézzem tétlenül, hogy egyre több beteget kellene ellátni, de már nincs hol, mert az elhúzódó betegtömeg ellátása minden intenzív ágyat elfoglal, vagy szegjek szabályt, de legyek hű az orvosi eskümhöz, és adjak olyan gyógyszert, amiről sok adatom van, hogy segíthet a súlyos esetek túlélésében. Be kell-e tartanom a jogszabályokat akkor is, ha tudva tudom, hogy ha betartom, akkor embereket veszítünk el, ha megszegem, akkor sokat megmenthetek közülük?

Arra nem tudom a választ, hogy az egészségügyi kormányzat – aki mindenféle, még véglegesen jóvá nem hagyott, más gyógyszert is bevet a vírus kezelése során – miért nem alkalmazza azt az egyetlen egyet, amelyről számtalan leírás mondta el, hogy nagy százalékban hatásos és eredményes? Mit is mond az orvosi eskü?

…Fogadom, hogy orvosi tudásomat
az egészség megőrzésére és a betegek javára fordítom.
A betegek gyógykezelésében meggyőződésem
és tudásom szerint
csak azt alkalmazom és tanácsolom,
ami a javukra válik
és óvni fogom őket
az egészségre káros
és ártalmas hatásoktól…

Az bizonyos, hogy az Ivermectin – kivételes eseteket nem tekintve – nem jár súlyos mellékhatásokkal. Az is bizonyos, hogy rengeteg írásban dokumentált tapasztalat áll rendelkezésre, hogy a Covid kezelésben eredményes. Mit tegyen ilyen helyzetben egy orvos, aki a jogszabályokat is be szeretné tartani, de az orvosi esküjéhez is méltó akar lenni? Tudja valaki a választ? Mi a megoldás, mi a késlekedés oka, mit tehetünk?

Nem tudom! Sokat gondolkodom rajta, de nem tudom a megoldást. Nem akarok össze-vissza beszélni, indulatba fojtani a nem tudásom. A világunk olyan bonyolult lett, hogy az ezernyi – mit ezernyi, milliárdnyi – egymásnak feszülő hatás kiszámíthatatlanná tesz mindent. Az egymásnak állandóan ellentmondó hírek, az ellenőrizhetetlen statisztikák, a médiából áradó állandó fenyegetés, regulák, halálhírek eltompítanak minden egészséges érzéket. Minden nap kimenekülök az erdőbe, hogy átszitáljam a lelkem, hogy a lábamba legyűrt kilométerek elfoglalják a gondolataimat. Nem tudom. Egész életemben tervezetten, szervezetten éltem, most egyre inkább egyik napról a másikra. Mindenünk meg van, de még is bizonytalan, hogy holnap lesz e iskola, edzőterem, áruház, most a nyaralásról, külföldi útról nem is beszélek. Lassan minden információt megkérdőjelezek, egyre jobban kételkedem mindenben. Az én fejemben egy ilyen különleges helyzetben okos, tapasztalt szakemberekre bíznám a döntéseket, nem bizonytalankodnék, és nem kérdezném meg a laikus embereket. Igyekeznék konzekvens lenni folyamatosan a tényekhez, a politikai küzdelmet azt hiszem most hátrébb szorítanám. Nem tudom, már bizonytalan vagyok önmagam meglátásaiban is, mert mi van, ha rosszul látom. Nyitni kéne, figyelmeztetve a veszélyeztetetteket, hogy jobban vigyázzanak? Zárni kellene, teljesen, egy lélek se ki, se be az ajtón, retesz egy hónapig? Komolyan gondolhatja bárki is, hogy ezt az iszonyú visszaesést, leállást, blokkot nem követi egy hatalmas hiány, egy megszorítás, egy válság? Csoda nincs, az elmúlt egy évben elvesztett bevételeket nem lehet pótolni! Ilyenkor, inségben jönnek felszínre az elmúlt évtizedek mulasztásai, az egyészségügyi rendszer hiányosságai, a hatalom ellenőrzésének teljes hiánya, és a társadalom tagjai önállóságának alacsony színtje. Sülyedünk, egyre nagyobb a lék a hajón, és mi azon vitatkozunk, hogy ki a hibás? Menteni, racionalizálni, őszintének és bátornak kellene lenni. Meg kellene bíznunk egymásban, a hatalomban, de ez a bizalom lényegében elfogyott. Nem tudom, nem látok tisztán. Készülödőm, folyamatosan készülődöm, rendet rakok, rendszerezek, edzem magam, a testem és a lelkem. Igyekszem egészséges maradni, biztosítom a készleteket, ápolom a lelkem, összetartom a családot, este elmosogatok. Várok, egyre feszültebben, de még nyugodtan. Nem tudom, az eszem egyre kevésbé, talán az ösztöneim segítenek ilyenkor. Kérdezed mit üzenek: tarts ki, bírd ki mindenáron, mert egyetlen életünk van!

A múlt század hetvenes éveiben nevezetes vezetője volt a Polgári Eljárásjogi tanszéknek, Dr. Németh János professzor vezette, vas kézzel, szigorú, de előre beharangozott következetességgel. Azt vallotta, hogy aki jogász akar lenni, annak tudnia kell, hogy hogyan kell pereskedni, ez az egyik alapja ennek a szakmának. Sokat, erős, magabiztos tudást követelt a vizsgáin, sokan lesték, hogy mikor nem ő vizsgáztat, ilyenkor százak jelentkeztek hirtelen. De nem csak követelt, adott is! Előadásai szellemesek, sodró lendületűek voltak, példái a való életből merítettek, kitért minden lehetséges részletre. Aki tisztességgel végig követte az előadásait, az már félig át is ment. Az egyetem befejezését követően is megmaradtam vele távoli kapcsolatban, majd a rendszerváltás környékén közelebbi barátságba is kerültünk. Felnéztem rá, imponált ravasz okossága, amely egy erős gerinccel párosult, éleslátással, egyenes jellemmel.
Alkotmánybíróként rendben tartotta a bíróságot, az általa elnökölt időszak nyugodt, kiegyensúlyozott időszaknak számít az Alkotmánybíróság életében. Aztán elsodort minket az élet, csak néha találkoztunk futólag, de ott tudtuk folytatni, ahol utoljára abbahagytuk. Számomra ő volt a Jog! Pontos, preciz, de nem vaskalapos, egy gondolkodó, széleslátókörű jogász, aki alázattal és végtelen tudással szolgálta ezt a sokat kritizált szép szakmát. Példakép volt számomra az élettel való barátságos viszonyát tekintve, mélyen érint, hogy a minap, 88 éves korában meghalt. Az egyik utolsó mohikán ment el, aki még tudta mi az adott szó, aki értett a szakmájához, és aki zsinórmérték volt a polgári eljárásjog nem is olyan könnyű útján! Professzor Úr, Kedves János, béke veled, nagyon hiányzol, és hiányod csak egyre nő!

Már nem érdekelnek a cornavírus hírei! Elegem van a kollektív megfélemlítésből, elegem van az összevisszaságból, a hatalom manipulációiból, a bezártságból, a társadalom egyre növekvő félelméből. A hatalom lába alól egyre jobban kicsúszik a talaj, már csak önmagára gondol, egyre jobban magunkra maradunk, ki kell törnöm ebből a bezártságból, mert összeroppant. Sokáig nem értettem, hogy miért kell manipulálni a statisztikai adatokat, miért kell rendkívüli felhatalmazás a totális kormányzáshoz, és miért szaladt el úgy a költségvetési hiány, hogy eközben sem az egészségügy, sem a különösen rászorultak nem nagyon kaptak érezhető segítséget. Az ismerősi körben hatalmas a félelem, félelem a mindenhonnan támadó, de láthatatlan vírustól, a hatalomtól, amely utánad nyúl, kirugat, kizár, félelem a főnököktől, bizalmatlanság a munkatársakkal szemben, félelem reggel, délben és este, no meg különösen éjszaka. Lehet így élni, szabad így élni? A gazdaság és a mindennapi élet lezárása meghozta a várt eredményt? Jelentősen csökkent a megbetegedések száma? Nem, csak az elszigetelődés nőtt és a félelem.
Én úgy akarok élni, ahogy kell! Vasárnap uszodába mennék, hogy a medence friss vízében átmozgassam az izmaimat, aztán beüljek a meleg vízbe, és nézzem, ahogy sakkoznak a szembe padon a nyuggerek. Délben egy kiskocsmában levest ennék ízeset, pörköltet nokedlival és fejes salátával. Elbeszélgetnék hosszan a pincérrel az olasz konyháról, a francia borokról és szőke nők copfjairól. Délután megpihennék a Szigeten egy napsütötte padon, nem soká, csak addig, amig el nem érném a Puskinban az új amerikai filmet Clooney-el és azzal a bombázó barna színésznővel. Hétköznap bringáznék késő délután, és ha úgy hozná a kedvem, akkor este 10-re mennék gyalogolni a Szigetre.
Ha összejönnénk nálunk néhányan, akkor vitorlázásról, könyvekről, és vidám dolgokról beszélgetnénk, és senki nem említene betegséget, Covidot, korrupciót, egymásnak ellentmondó jogalkotást.
A normális életre vágyom, nem erre az egyre jobban befelé forduló, keserű, félelemmel vegyes kagyvaszra, egyszerűen, mert már nincs időm erre. Nem akarok rendelkezések, regulák, előírások és büntetések között élni, és nem akarok arra várni, hogy mikor ér el a végzet. Nem hiszem el, hogy csak a hátrálás, a beletörődés az egyetlen lehetőség! Van, kell lennie más útnak! Nem adom fel!

Szeretek újságot olvasni, kimenni érte a postaládához, kézbe venni reggel, hiszen már a szüleim, kis gyermek koromban is előfizették az akkori Magyar Nemzetet. Ez már magában egy program, kimenni az utcai kapuhoz, megérinteni a szemeimmel a korareggelt, hisz már hajnali öt órakor hozza a kézbesítő a friss lapot. Nyári napokon, ha szép az idő, ekkor indulok hegyet kerülni, de már zsebemben a friss napilappal. Mert nem ugyan az: napilapot olvasni vagy hetilapot.

Sokáig fizettem elő a Népszabadságot, előtte a Magyar Nemzetet, most már csak a Népszava maradt számomra olvasható lapnak. Szeretem a napilapok enyhén nyomdagép szagát, és fontos, hogy ne legyen gyűrött, piszkos, akkor már nem olyan kellemes. A hetlap az más! Annak egy hétre szóló tartalommal kell bírnia, a képanyaga is más, és persze a papírjának minősége is erősebb, vastagabb. Ahhoz már neki kell ülni, az már komolyabb dolog. Előfizetek két angol hetilapra is, azok már évek óta finom nylon boritékben vannak, külön kézbesítő hozza.

Valahogy hozzátartozik az életemhez a napi sajtó. Az internet mindent megváltoztatott, de ez megmaradt annak, ami: egy önállóan kézbevehető intellektuális produktum, amit több száz lelkes ember, kemény munkával állít össze azért, hogy üzenjen nekem a nagyvilágról, viszonylag elfogadható áron. Egy negyed doboz cigaretta áráért. Ha eltünnek a nyomtatott napilapok, nem tudom, hogy kezdem majd a napot.

Ugyan így vagyok a rádióval. Kikoptam már a könnyűzenei adók világából, ma már csak komoly zenét és jazzt hallgatok, vagy beszélgető adót, bár a mai slágerek között is van, amire megmozdul a lábam.

Az állami rádiók legfeljebb pontos idő szolgáltatásra vagy meteorológiai előrejelzésre jók, de a Bartók, a Klasszik, és persze a Klubrádió mindennapjaim része. És a Rádió Bézs. Nekem szerencsére nem okoz problémát az internetes Klubrádió hallgatása, de szomorú vagyok, hogy kevesebben ülünk majd a hangszórók előtt, mert sokaknak megoldhatatlan az internetes adás vétele.

Beszélgetni is szeretek. Barátokkal, ismerősökkel, de ismeretlenekkel is. Egész életemben beszélgettem, ismerem a fortélyát, szeretem hallgatni, ahogy mások önmagukról, az életükről mesélnek.

A világ lüktetése, kommunikációja egyre gyorsul, egyre felszínesebbé válik, mert ugyanannyi idő alatt ezerszer több információt kell, szeretnének megosztani. És egy átlagembernek nem könnyű szelektálni, melyik valódi értek, melyik csak duma, vagy melyik hazugság, rászedés.

Ma kint voltam megint az erdőn, hét ágra sütött a nap, a Hűvösvölgyi emelkedő után még arra is futotta az erőmből, hogy átfussam a fontosabb híreket a lapban. Közben kutyák csaholtak a lábam körül, egy idős ismeretlen házaspár pedig hangosan rám köszönt. Jön a Tavasz!

Mi ketten…

Egy állampolgár gondolatai – 2021 január

Felnőtt, teljes jogú állampolgár vagyok, tisztességesen fizetek adót, gyermekeket nevelek, a választásokon fegyelmezetten résztveszek. Mint ilyen, igyekszem betartani a jogszabályokat, többé-kevésbé az erkölcsi alapelveket is, és – amennyire lehet, -tiszteletben tartom a szokásokat is.

Minden négy évben fegyelmezetten szavazok az általam támogatni ítélt pártra, jelöltre, majd a választási eredmények kihirdetése után tudomásul veszem a rangsort, és nagyjából és egészében betartom a mindenkori kormányzat, a hatalom jogszabályait. Demokrata vagyok, tudom, hogy a társadalomban sokféle politikai irányzat van, és aki ebből többségre jut, azt , mint kormányzó hatalom, elfogadom, rendelkezéseit betartom. Tiszteletben tartom a többség politikai akaratát.

De miközben a rendelkezéseket betartom, fenntartom a minden állampolgárt megillető jogomat arra, hogy egy egy élethelyzetet, az ezzel kapcsolatos rendelkezéseket elemezzem, esetleges a hatalométól eltérő álláspontomat kifejtsem, jobbítónak tekintett véleményemet megosszam, esetleg tovább gondolásra ajánljam. Ilyenkor is fenttartom a jogot arra, hogy a megfogalmazott álláspontom esetleg hibás, hogy szembe megy mások gondolataival, de hiszen ebben áll a demokrácia lényege, hogy mindenki elmondhatja szabadon a véleményét, miközben be kell tartania az érvényes jogszabályokat.

Mindezt a hosszú bevezetést azért tartottam fontosnak megosztani az olvasókkal, mert egyrészt nem gondolom magam tévedhetetlennek, de mást is bíztatok arra, hogy akár mondjon nekem ellent, cáfoljon, vitatkozzunk, csak gondolkodjunk közösen, mert csak ez vihet előre, csak közösen lehetünk okosabbak.

Magyarországon, – de jobbára egész Európában – a koronavírus járvány a feje tetejére állította az országok, az állampolgárok életét, hónapról hónapra egyre szigorúbb, korlátozóbb rendelkezések láttak napvilágot, a kormányok lényegében számtalan állampolgári alapjogot korlátoztak – a gyülekezési, az utazási, a szabad vállalkozás, stb. jogokat – , és ezek ellen nem lehetett apelláta, mert rendkívüli helyzetben rendkívüli jogok illetik meg a hatalmat.

Mi is történt? Lényegében egy agresszív, a társadalom egészét érintő, de messze nem mindenkire végzetes inluenza vírus terjedt el a világon, és mint a vírusokkal szemben általában, most sincs biztos ellenszer, – bár esetleg a ma még ismeretlen következményekkel járó védőoltás lehet a kivezető út – jelenleg csak a szervezet egészséges immunrendszere képes legyőzni a megbetegedést.

Az már a járvány elején tudható volt, hogy nem minden beteg állapota lesz végzetes a fertőzést követően, hanem inkább csak a valamilyen ismert vagy akár rejtett, más alapbetegségben szenvedőknek veszélyes különösen a vírus, keringési betegeknek, túlsúlyosoknak, légzési problémákkal küzdőknek, és idősebbeknek, a legyengült szervezetűeknek szintén. De azt ki lehetett mondani, hogy az egészséges, 65 év alatti átlagnépesség többnyire egy erős influenza betegségként éli meg a Covidot. Persze kivételek voltak, vannak, lesznek, de tendenciájában ez a helyzet.

Mit csináltak ebben a helyzetben a kormányok? A hatalom nem mert felvállalni semmilyen kockázatot, és fokozatosan, egyre gyorsuló ütemben zárta be és le az egyes országokat, blokkolta a járványra való hívatkozással a gazdaság rendes működését, az oktatás, a turizmus, a vendéglátás teljes területét, a közösségi élet minden feltételét, és tartja ezt fenn immár hónapok óta, az állampolgárok mindennapi életébe való mélységesen mély beavatkozással.
Az egyes állampolgár egyéni védekezésében nem bízott, minden ember helyett és feje felett döntött.

Ez egy végletesen rendkívüli állapot, munkavállalók, vállalkozók mennek tömegesen csődbe, családi kapcsolatok magányosodnak el, és a hatalom minden médiában naponta harsogja a haláleseteket, a friss fertőzöttek számát, és a betegség okozta egyéni szenvedéseket. Miért is? Mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a korlátozások fenntartását megindokolja. Vészhelyzet van, világvége! Valóban? Ezt támasztják alá a valós halálozási számok?

Nem teljesen. De mert a félelem folyamatos fentartásával tudja csak megindokolni az általa hozott rendkívüli korlátozó intézkedéseket, így éjjel nappal mindenhonnan a rémísztő adatok hangzanak. Ha senki nem mehet sehova, ha bezárva négy fal között kell élni, akkor valóban kisebb a fertőzésveszély. Az a fertőzésveszély, amely a népesség 90 %-ban egy enyhe vagy közepes hatású influenza megbetegedést okoz. A társadalom 10%-át kitevő veszélyeztetettek generális védelme miatt a 90% fizeti az árat, szegényedik el, válik esetleg földönfutóvá. Csak ez az egy módszer volt, amit alkalmazhatott a hatalom, vagy lett volna, lehetne más is?

Ha a hatalom nagyon erős és széleskörű tájékoztatással a 10% veszélyezetett népességet készítette volna fel védekezésre, és sokkal lazább szabályok életbentartása mellett engedte volna a mindennapi életünk megélését, ha nem záratja be az éttermeket, iskolákat, szállodákat, hanem csak fokozottan védekező magatartási szabályokat ír elő, különösen a veszélyezetett csoportoknak, nem lennénk-e előrébb, vagy legfeljebb ugyanitt?

Egy társadalom élete roppant összetett, és bizonyos, hogy a hónapokra leállított gazdaság által meg nem termelt javak nagyon fognak hiányozni. Lehet, hogy néhány komoly alapbetegséggel küzdő ember így megmenekült a fertőzéstől, de hány ember élete futott zátonyra, hányan veszítették el az állásukat, hány befektetés ment tönkre? Az ország rendes működéséhez bevételre van szüksége, a bevételek jelentős elmaradása nagyon komoly életfeltétel romláshoz vezet.

Az életünkben számtalan veszéllyel kell szembenéznünk. Egy millióra becsült alkoholista van Magyarországon, de nem tiltja semmi az alkoholvásárlást. Ezrek, tízezrek hallnak meg a dohányzás következtében, de lehet cigarettát kapni szabadon. A városok finompor szennyezése évente 15 000 ember halálát okozza, mégsem tiltjuk be a kibocsájtást. Miért pont a lakosság kb. 10 %-át veszélyeztető, és ezek közül is csak százalékben kimutatható halálos következménnyel járó influenza vírus miatt rendelte el a kormányzat ezeket a végletes, széleskörű, mindenkire kiterjedő korlátozásokat? Összehasonlítva más, korábbi influenza járványok halálozási adatait, ez a járvány nem követelt jelentősen több áldozatot, mint a korábbiak. Valóban minden ember számít, de a sok ember nem számít jobban? A politika a választás tudománya. A társadalom életében rendre felmerülnek problémák, amiket meg kell oldani. Vagy így, vagy úgy.
Európa kormányai szerintem rosszul vizsgáztak, a saját hatalmi viszonyaik megerősítését tekintették elsődlegesnek, és nem számoltak tetteik következményeivel.

Ha a kormány mindenre kiterjedő korlátozása sikeres lenne, akkor nem szabadna hónapok óta 100 nál több koronvírusban meghalt betegnek lennie naponta, mely azt mutatja, hogy a zárás csak szinten tudja tartani a halálozási számot. De az olykor egymással is ellentétes híradások, a hiteltelen statisztikai adatok, a kapkodó, következetlen intézkedések mélységesen aláásták az állampolgárok bizalmát, az Operatív Törzs beszámolói rengeteg kritikát kapnak. Az orvosi körökben hónapok óta ismert, és mind a megelőzésben, mind a gyógyításban jó eredményeket produkáló Ivermectin gyógyszer bevezetését, vagy legalább is nyilvános vizsgálatát a hatalom érthetetlen okból elutasítja.

A járvány ürügyén egészen valószínűtlen lélegeztetőgép vásárlásokba, most pedig sok felől, hatalmas mennyiségben megrendelt vakcina beszerzésekbe bonyolódik a kormány, forint százmilliárdokat költve, miközben a rendkívüli felhatalmazás örve alatt – többek között – az önkormányzatok pénzügyi alapjának nagy részét vonja el.

Példátlan szigor az egyik oldalon, felelőtlen pénzmozgások a másikon, – mert a járványra való hivatkozás szabad kezet ad.

Most olvastam, hogy a 2020. évi költségvetési hiány 5548 milliárd forint, a tervezett és engedélyzett 367 milliárddal szemben. Ez a GDP 9 %-a, a költségvetésnek pedig bőven a 10%-a felett van. Csak decemberben 2250 milliárd forinttal emelkedett a hiány. Azt senki nem gondolhatja, hogy egy ilyen hiánynak ne legyen hihetetlen komoly következménye? Csodák nincsenek, és ezekre a kérdésekre egyszer válaszolni kell!

Én aránytalannak, a társadalom egészére károsnak, ésszerűtlennek és nagyon komoly további gondok forrásának tekintem a hatalom ezen rendelkezéseit. Nem csak Magyarországon, de Európaszerte! Úgy ítélem meg, hogy a hatalom, a kormányok ezt a komoly problémát rosszul, a társadalom összességének érdekeivel szemben oldották meg.

A teljes zárást elrendelő kormányok csak a járványügyi szakemberekre hallgattak, és nem konzultáltak alaposan gazdasági, szociológus és más szakemberekkel. Kiragadtak egyetlen – lett légyen bármilyen nagy – társadalmi veszélyt, és nem mérlegelték a többi társadalmi kérdést.

Olvasom, hogy néhány vendéglős kétségbeesésében az érvényes tiltó rendelkezésekkel ellentétesen meg kívánja nyitni az éttermét. Ha egy-két vendéglős vállalja be az ütközést, a hatalom kíméletlenül el fogja tiporni. Ha százak, akkor új helyzet áll elő, a hatalomnak is meg kell fontolnia a válaszlépését.

A hatalom fél, mindent korlátozni akar, mert ebben látja a kiutat. De a társadalom többsége másként gondolkodik, felnőtt módjára kezelni lenne képes a vírushelyzetet, és tudatában van annak, hogy most az ő kontójára akarja a hatalom kibekkelni a nehéz helyzetet. Félek, ez nem fog menni!

A jogszabályokat be kell tartani, de indokoltságukról, hatásairól, következményeiről beszélni, beszélgetni kell!

Minden járvány egyszer elmúlik. De a hatása, a tanulságai itt maradnak! Készülnünk kell a tapasztalatok megfelelő értékelésére, ne bízzuk ezt másra, ez a mi életünk, ez a mi feladatunk! Köszönöm!

Nehéz időket élünk! Mondta ezt már az édesanyám is, neki meg a nagyanyám, mindig nehéz idők járnak. Jézus Krisztust sem akarta keresztre feszíteni senki, mert az egyes ember Krisztus nevét kiáltotta, amikor kérdezték, hogy kinek kegyelmezzenek meg, csak valahogy együtt már Barrabbásnak hangzott.

Az egyes ember mindig jót akar – vagy legalább is azt hiszi, – mert nem veszi észre, hogy gondolatait alapvetően a környezete, a hírek, az információk alakítják, és az ő tisztességes, emberséges és belátó lelke beszorul a környezet hangzavara mögé. Hova tünt a bizalom, hogy amit a rádió mond, az igaz? Hogy amit az újságok megírnak, az a valóság? Villamoson, hivatalokban várakozás közben óhatatlanul fültanúja vagyok az emberek beszélgetésének. Igyekszem nem odafigyelni, de hangosan, erőszakosan mondják, lehetetlen nem hallani.
” Csippet ültetnek belénk a oltással! A vírus a kínai ( orosz, amerikai, stb. ) titkosszolgálatoknak a műve. A migránsok elözönlik az országot. Stb.”
Hallgatom a sok össze-vissza beszédet, és elgondolom, hogy nem csoda, hogy az emberek ilyeneket mondanak, hiszen ilyeneket írnak az ujságok, ilyeneket mondanak a televízióban, és ilyeneket mondanak a megmondóemberek.

Nehéz időket élünk. A technikai fejlődés a hálószobánkba hozta a világot, az internet szűrő nélkül közvetíti a legprimitívebb véleményeket is, és aki inségben van, tanácstalan, megoldást keres, az általában ezek közül kénytelen kiválasztani a fogódzóit.

Nagyapám ritka beszédű ember volt, nem sokat szólt, de ha még is, akkor annak súlya volt. Sosem személyeskedett, sosem mások véleménye után ment, mondta, amit ő maga gondolt.

Jó lenne ezt utánozni. Kimaradni a hírek kavalkádjából, a felmerülő kérdéseket végig gondolni, és azt válaszolni, amit éppen mi gondolunk a dologról.

Nagyon felhígult az igazság. A tényeket, a józan mérlegelést felváltotta az indulat, a ellenfél gyűlölete, az egyetlen igazságban való vakhit.

Pedig eldöntendő kérdéseink száma nem csökkent. Mihez adjam a nevemet, mihez nem? Miben vegyek részt, miből maradjak ki? Kit támogassak, és kit mellőzzek? Talán sosem bírt ilyen értékkel az én szavazatom, de be kell látni, hogy ez is csak látszat, mert manipulálva van itt minden. És még csak azt sem mondom, hogy gonoszságból, inkább azért, mert megváltoztak a lehetőségek.

Minden döntésünk egy választás. Rámenjek az internetre vagy sem? Tornásszak vagy filmet nézzek? Mosogassak vagy majd este? Maradjak a magam ízlése szerint gondolkodó, vagy ez még belefér?
Nehéz időket élünk! Te hogy látod?