1975-ben, édesanyám segítségével vettem meg az első autóm, egy Trabant de Luxe-ot, amely a maga 26 lóerejével olyan volt mint egy csoda. Ment. Beültem, indítottam, és ment. Addig villamos, busz, esetleg bringa volt a közlekedési eszközöm, de általában gyalog közlekedtem, és amikor a Merkur Csepeli telepén átvettem a felhőszürke két ajtós műanyag csodát, megértettem, hogy a világ igazi nagy választóvonala a gyalogosok között és az autósok között van.

Senki nem indult gyorsabban, mint én a műanyag Jaguárommal, és úgy álltam meg este otthon a parkolóhelyen, mint ha Dél-India egyik maharadzsája szállna ki egy aranyozott Rolls-Royce-ból. Aztán, ahogy az életszínvonalam nőtt, következett egy Wartburg – de tolótetős -, majd egy Zastava, és úgy kétszázezer kilométer levezetése után 1984-ben megvehettem családi összefogással egy Volvo DL 445-ös limuzint. Ebben a használt autóban ugyan volt már 115 000 lefutott kilométer, – előttem az autótaxi „rent a car” szolgálatában teljesített hat évig szolgálatot, – és bizony itt- ott lobogott a felhasadt huzata, de automata volt, tolótetős, benzines, 100 lóerős, és úgy lehetett 36 évesen kiszállni belőle, mint egy felnőtt férfi, aki már letett valamit az asztalra. Ekkor én a családomon szűkös szükségletein felül csak erre a kocsira kerestem, a maszek Volvo-s szerelő szerintem két sarokházat vett az alatt a másfél év alatt, amig hajtottam. De hajtani, az egy álom volt! Amikor beültem, és elmentem vele egy körre, már akkor tudtam, hogy ez egy mély, igazi férfi szerelem, volvós lettem egy életre, vagy azon túl is. Ha gázt adtam, erő volt benne, ha fékezni akartam, megállt, súlyos volt, nehéz, kemény svéd acélból készült, szinte az örökkévalóságnak. Másfél évig imádtam használni a munkahelyem, az otthonom és a szerelő között, de ez engem nem zavart, éreztem, beérkeztem, felnőttem.

Az ezt követő években olyan kevésbé jelentős események történtek, mint egy válás, egy újabb házasság, hat gyermek vállalása és nevelése, a viszonylag elfogadható ügyvédi és sportjogász karrier, de mindez együtt nem ért fel ahhoz az életérzéshez, hogy én igazi, elhivatott, és büszke volvós voltam. Ezt követően már mindig csak Volvo autókat vettem, először használtat, magánimportból, aztán már egy majdnem ujjat, 1996-ban egy igazi ujjat, míg 2008-ban, a hatvanadik születésnapomra elhatároztam, hogy -kerül, amibe kerül -, én bizony veszek egy igazi olyan Volvot, amit személy szerint nekem gyártanak. Minden lehetőséget alaposan átgondolva megrendeltem egy S80-as dízel autót, minden extrával együtt, amit csak a Volvo gyár akkoriban felajánlott. Hat hónapig vártam, amig legyártásra került a gépezet, én öltönyben, nyakkendőben mentem el átvenni a kocsit, és amikor már túl voltunk a papírmunkán, és már indulhattam volna haza, én még vagy öt percet ültem a vezetőülésben, és hálával gondoltam az életemre, a sorsomra, hogy ez megadatott nekem. Apám jutott eszembe, aki 1946-ban vette élete egyetlen használt Fiat autóját áprilisban, amit augusztusban – úgy, ahogy ez meg vagyon írva – államosítottak, még a kabátját sem vehette ki belőle. Anyám arca jelent meg szemeim előtt, ahogy már betegen, de még töretlen szorgalommal és szeretettel támogatott utamon, és hogy most milyen büszke lenne az ő szépséges fiára, aki – még ha hatvanévesen is – de megvette álmai legtökéletesebb autóját.

Az autó koromfekete volt, világos bézs színű bőrüléssel, automata, és úgy szólt benne a rádió, mintha a Milánói Operában ülnék pont középen, ahol találkozik minden hang. Elindultam, bekapcsoltam valamilyen elegáns komoly zenét, és úgy éreztem, hogy beteljesedett az életem.

Én minden autót majdnem egy évtizedig használok, aztán még a gyerekek következnek pár évre, de kevés autót adunk el, mert a nagyobb gyerekek után következnek a fiatalabbak. 2016-ban úgy alakult, hogy a legidősebb fiam már cserélni akarta az autóját, én pedig kiválasztottam egy még újabb Volvot, és átadtam neki álmaim autóját. Az új autóm is sok örömet okozott, és okoz még mindmáig, biztonságos, erős, és Volvo. Fiam, aki szerelmese az autóknak, akit már 20 éves korában rendőr hozta haza, mert az akkori kis Opeljével éjszakai gyorsulási versenyeken vett részt, de azt be kell látni, hogy nagyon ért az autókhoz, bravúrosan vezet, és ami a lényeg: lelke van az autóhoz, meghall minden kis zörejt, karbantart, takarít és folyadékszinteket figyel.

Az évek persze peregnek közben, nála is megnőttek a gyerekek, az én öregecske, tizennégy éves autómban is összejött majdnem 200 ezer kilométer, úgy gondoltuk, hogy ideje lenne egy kicsit fiatalabbra cserélni. Hosszas keresgélés után, hónapok komoly kutatása eredményeként talált magának egy négyéves Volvot, és megvette. Mi legyen az öreg S80-sal -merült fel a kérdés? De nem sokáig! Én tudom, meg a fiam, hogy mennyire rendben van ez az autó, egy életem, egy halálom, nem kótya-vegyélem el az a drágakövet, megtartom magamnak.   

És most jön az, amiért elmeséltem ezt az egész hosszú történetet. Ma volt először időm arra, hogy visszaüljek az én öreg, tizennégy éves, de még ebben a korban is tekintélyes autómba, és elmentem vele a Pilisbe autókázni, Visegrádig meg vissza, hogy lássam, mit tud ma ez a kocsi? Hát kérem: mindent. Ahogy éppen egy finom, érzékeny jazz gitár számot hallgattam a rádióban, 50-nel kúszva fel a pilisszentlászlói emelkedőn, valamilyen mennyei érzés kerített hatalmába, úgy éreztem magam, mintha el sem telt volna az a tizennégy év, és megbizsegetett az az érzés, hogy haza jött az én szerelmetes autóm. Tudom, marhaság, de én hiszem, hogy a tárgyaknak is van lelkük, és szinte éreztem, hogy milyen boldog és hálás ez a gépezet, hogy az eredeti, hűséges gazdájához került vissza, aki kíméletes tempóban, szeretettel és figyelemmel hallgatja a motor duruzsolását, kényelmesem elengedi magát a fűtött bőrülésben, és végig pereg benne szinte az egész élete. Néztem a lassan lebukó napot, az erős forgószélben hajladozó fákat, és élveztem a kocsi hibátlan simogató fűtését, és már tudtam, hogy mi már nem válunk el soha! Köszönöm sors, hogy itt lehetek!