Állok a tükör előtt, – kinn dereng, ropogósra fagytak a lehullott levelek, – és nézem az arcomat, szembe nézek önmagammal. Kié is valójában ez az arc, ez a tekintet? Látom a homlokomon az egyre mélyebb árkokat, hajam puha-pihe emlékeit, a szám két szélére tett jelet, de ha mélyebbre nézek, a pupillám mögött visszanéz édesanyám, édesapám, egy egész, korán eltávozott kompánia. Gerber Jóska, apai nagybátyám, a nagy mesélő, Bátya, az öreg Rajkai, édesanyám idősebb testvére, aki 56 után, míg anyám börtönben volt, befogadott. Ott áll hátrébb az öreg Gerber nagypapa, a siklósi lakatos mester, akit oly jó volt nézni a műhelyben, hangosan forgó Hoffer gépek között. Mosolyogva néz vissza rám Imre bácsi, aki a még zavarosabb gyermekkoromban volt támaszom, barátom, atyám. De hosszú a sor! Ott állnak a régi uszodai társak, példaképek, Gyarmati, Felkai, Rusorán, Konrád, meg a korán elment drága barátok, meg a többi kortárs, akik nem érhették meg a mai napot. Nézem őket, bátortalanul mosolygok, örülök a viszontlátásnak, ők pedig visszanéznek, némán. Keresem a szemükben a fényt, de az már sajnos rég kialudt, de figyelnek, néznek, látszik, tervük van velem. A szemük kér és számon kér! Az eddig megtett utat jól láthatóan nyugtázzák, eddig rendben van. De hogyan tovább? Nem kérdést látok a szemükben, inkább szeretettel bélelt odafigyelést. Úgy érzem, hogy további, méltó teljesítményt várnak tőlem, elvárják, hogy tegyem a dolgom, jól, bár a hibáimat is elfogadják. Azt várják, hogy távollétükben őrzöm a tüzet, hogy gondoskodom téli szállásról, óvom, védem a kisdedeket és a nagyobb laklikat, az asszonyokat és az öregeket, kifizetem rendben a számlákat, és már soha többé nem hazudok, és nem hagyok ételt a tányéromon. Várják, elvárják, hogy én jöjjek ki utolsónak az égő házból, nyissam és zárjam az ajtót, hogy éjszaka ötödmagammal én vezessek, mert a felelősség – minden körülmények között – az én vállamon van. Nézem őket, és végtelenül boldog vagyok, hogy itt élnek bennem, a szívemben, és minden pillanatomban velem vannak. Az idő engem is rozsdál, de igyekszem megfelelni! Kamaszkorom lángoló rohanása, útkeresése, a fiatal felnőttkorom kemény munkája, majd a későbbi egyenletes kemény trapp önbizalmat ad, most már talán könnyebb a dolgom. Belém égtek szabályaim, fel vagyok készülve hidegre, melegre, örömre, bánatra. Azt hiszem, tudom a dolgom. Embernek maradni, egy kifagyni látszó korban, megtartani az önmagamnak tett ígéreteimet, egyértelművé válni, és tudni a különbséget lényeges és lényegtelen között. Állok a tükör előtt, és nézzük egymást. A tükör kerete elrejti a szemben álló sokaság mégoly sok tagját, de én őket is látom jól. Nem ígérek semmit, velük szemben értelmetlen minden fogadkozás. Egy percre lehunyom a szemem, mélyen magamban nézek! Igyekszem kirekeszteni most az időt, és csak a legbensőm mindig igaz válaszára várok. Lassan érkezik, de jön, sugárzik belém. Végtelen nyugalommal bólint, többször, jelzi, hogy rendben, mehet tovább a verkli.

Feljött a Nap. A szokatlanul sárga sugarak erős árnyékokat vetnek a fák lombjai mögé. Jól elválik a látható a láthatatlantól. Lassan kinyitom a szemem, de a tükör már üres, csak én állok ott mélységes nyugalomban, a másik oldal méltóságteljesen visszavonult. Köszönöm! Én készen állok!