A Szigeten, a Sportuszodában vártam az edzés végét, este fél kilenc múlt már. Amikor beléptem ifjúkorom szentélyébe, szívemig hatolt a jóleső érzés: otthon vagyok. Itt töltöttem el az egész ifjúságom, megannyi munka, siker és izgalom helyszíne volt valaha, és ha itt-ott pereg is a festék az ablakok keretéről, és ha csak minden második lámpa ég, azért még is az én templomom, az én igazi otthonom.

Este volt, kint végre rákezdett az igazi tél, hó borította a környező bokrokat, az a kevés érkező hozzátartozó fázósan húzta össze magán a kabátja gallérját.

Még várni kellett a gyerekekre, tartott bent az edzés, ráértem nézelődni. A homályos előcsarnok másik oldaláról ütemes kiabálást hallottam: MTK, egy-kettő-három, MTK, egy-kettő-három. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán egy elhúzódó vízilabda mérkőzés szurkolóinak bíztatása hallatszik fentről, de aztán változott a szöveg, – egy-kettő-három-négy, egy-egy-kettő-kettő-egy-egy-kettő, stb.

Többek között a szemem sem a régi, hosszan kellett elnéznem a feljárati lépcsők felé a távolba, ahol a homályban azt láttam, hogy négyes sorokba rendezve, ilyen-olyan utcai ruhákban vagy húsz, huszonöt gyereklány ütemesen lépeget. Mind együtt fordul, kezüket a vezényszavakra hol felfelé, hol előre, hol az ajkukhoz, hol leszúrva mozgatják, meglepően egy ütemre, forogva, pörögve, lendületesen.

Közelebb léptem, hogy lássam, melyik ifjúgárda alakulat készül a következő bevetésére? A lépcsőn egy feketepulóveres vezénylő tiszt ült, elégedetten nézett a seregére, minden etap után új és új vezényszavak kerültek elő, és a lázas sereg átszellemült arccal igyekezett követni a parancsnok utasításait.

A számolás mindig azonos ütemben, feszesen, az első sorban lépkedő cingár lábú, magas leány szájából jöttek. Úgy mozgott a kezük, mint a motolla, minden lépésnél, minden ütemnél emelkedett vagy fordult a kéz, a kézfej, lépett a láb, előre és hátra mozgott a csapat, látszott, az új emberek is mindent megtesznek a közös sikerért.

Közelről aztán látszott, hogy szinkronúszó kislányok tartják, – gondolom kényszerből -, éjszakai edzésüket az uszoda félhomályos előcsarnokában. Majd minden lány ugyanabban a térdben vágott egyen farmerben, jobb, rosszabb, de inkább olcsóbb pulcsikban, melegítőben, de hajuk gondosan feltűzve, cipőjük tiszta, lendületük lebilincselő.

Átfutott az agyamon az egész életem. A kezdeti idők, amikor a téli fagyokban is csak a nyitott ötvenes kiúszójában akadt hely számunkra, a kapuk mögötti zsúfolt krallozások, a várakozás unalma, amíg megürült egy csík a medencében, ahol nyolcan, tízen végre úszni kezdhettünk. De aztán a sok munka meghozta az eredményét, lassan már egy órára az ifik után mi is kaptunk egy fél pályát, ifiként egy egészet, és a felnőtt csapat már korán, hatkor, a fedettben, az egész medencében egyedül dolgozhatott, most nem is beszélve a válogatott lehetőségeiről.

Ezek a kislányok még az elején vannak. Látszik, hogy nem a budai elit küldte el nagyravágyó csemetéit, hanem inkább a városi házak átlagos lakásaiból verbuválódtak ennek a lázas hadseregnek a katonái. Lenyűgözve néztem őket. Láttam az alig tizenkét – tizennégy éves leányok szemében azt a tüzet, amit oly ritkán látni. Láttam, ahogy az estére már fáradt edző újra és újra lendületbe hozza őket és önmagát, ahogy nem fáradtak el, ahogy egymást is figyelve azonos ütemre próbáltak mozogni, ahogy a messze távolba tekintő szemük a boldogabb jövőt álmodja. Elszántak voltak, fáradhatatlanok, látszott, az életüket adnák azért, hogy a következő mozdulatuk még feszesebb, szebb, egységesebb legyen.

Gyakran beszélünk arról, hogy a mai fiatalság már más, nincs bennük elszántság, akarat, mindig az Élet könnyebb oldalát keresik. És ott állt előttem az élő cáfolat. Mert este kilenckor, télen, egy félig megvilágított uszodai előcsarnokban, akik utcai ruhában, nehéz cipőben közel egy órán keresztül ismétlik százszor is ezt a balettos gimnasztikát, akik egy szó és hang nélkül, átszellemült boldogsággal képesek csak és kizárólag a vezényszavakra koncentrálni, ahol nincs duma, beszélgetés, mobiltelefon, hanem csak a lépések, mozdulatok végeláthatatlan láncolata van jelen, ott minden rendben van. Ezek a lányok a mi új felmentő csapataink. Nem a tegnap megjelent és agyonreklámozott márkás sportcuccokban virítottak, hanem a saját kis mindennapi ruhájukban, és nem az órájukat nézték, hanem az edzőt és a vezényszavakat. Nem hallottam kifogást vagy kritikát a csapnivaló és megalázó körülményekről, az elmaradt közösségi támogatásról, csak a munkát láttam, az elhivatottságot, az akaratot, hogy én ezt akarom, ezt meg akarom csinálni, mindenáron.

Már erősen elmúlt kilenc óra, amikor az edző véget vetett a gyakorlásnak, és néhány jó szó mellett útjukra bocsájtotta a lányokat. Ott álltam a falnál, nem akartam, hogy lássák, hogy kifigyeltem őket, és könnyes lett a szemem. Gondolatban levettem a sapkámat, megemeltem a kalapomat a lányok előtt, és tudtam, nekem már megvannak az év sportolói.