Sokan reméljük, hogy ma este, öt óra felé csöndes, nyugodt, szél- és esőmentes idő fogadja Miskolcon a Herman Ottó Iskola környékére összegyűlteket, legalább az időjárás legyen együttműködő, ha már a társadalom tétovázik is.

Egyre gyorsuló ütemben kavargó örvényhez hasonlóan, forr, feszeng és zakatol az indulat ma Magyarországon iskolaügyben, sokan féltik az egyre nehezebb és kilátástalanabb helyzetbe kerülő oktatást.

A sors hat gyermekkel áldott meg, persze ez hat különböző iskolát, sok osztályt, még több tanárt, szülői értekezleteket hozott, a város pedellusaival többet találkoztam, mint sok barátommal.

Érintett vagyok tehát, de tán koromnál fogva, inkább az értelmemet hívom most segítségül az elemzéshez, mint az érzelmeimet, mert indulat van épp elég, tán most a józan észből kellene több.

Hogyan is áll ma Magyarországon az oktatás ügye, az általános iskolától az egyetemekig bezáródóan? Tudok, hallok én is sok féle hírt, még is hitelesebbnek érzem a Miskolci Herman Ottó Gimnázium oktatóinak nyílt levelét ideidézni, hisz ők minden nap a saját bőrükön érzik a problémák fájdalmas burjánzását.

 

NYÍLT LEVÉL A KÖZVÉLEMÉNYHEZ!

 

„Miért sírnak már megint a pedagógusok?!” – kérdezik sokan, „Állandóan fizetésemelést kapnak, ráadásul alig dolgoznak, délben mindennap otthon vannak!” – sajnos a társadalom jelentős részének ez a véleménye a tanárokról.

Tisztázni kellene végre néhány dolgot! Kezdjük a mindenkit érdeklő „állandó fizetésemelés”-sel. 2013-ban, a pedagógus-életpályamodellhez kapcsolódva kaptunk alapbéremelést. De csak az ígért összeg 60%-át! A maradék 40%-ot négy év alatt „fizetgeti ki” az állam. Persze minden emelés előtt és után nagy sajtóvisszhangot kap az esemény, mintha egy-egy újabb béremelésről lenne szó. Ugyanakkor megemelték a kötelező óraszámot, megszüntették a pótlékok túlnyomó többségét. A kormány – a szakszervezetekkel kötött megállapodást megszegve – a pedagógus-bértáblát elválasztotta a minimálbér alakulásától, így mostantól az inflációkövetés sem valósul meg. A bérrendezés egyébként igencsak szelektív módon valósult meg: sokaknak szinte egyáltalán nem lett vastagabb a borítékja – főleg azoknak, akik több szakot tanítanak és szakvizsgával is rendelkeznek, s korábban túlóráik is voltak, sőt, jó munkájukért minőségi bérpótlékban részesültek, hiszen az ezekhez kapcsolódó többletjuttatásokat mind eltörölték. De az is mosolyra késztető (legalábbis kínunkban mosolygunk), hogy az életpályamodell pedagógus I. és II. kategóriája között a bérkülönbség nettóban 15 000 Ft körül van. (De látjuk, hogy hasonló manipuláció történik más szakterületek „bérrendezése” esetében is.) A mestertanárok kiválasztásával pedig sok esetben a közvetlen környezetük sem ért egyet. Ez aztán az életpálya…

 

És többségében mégsem ez az, ami miatt leginkább „sírunk”, ami miatt ez a levél is megszületett!

 

Az egész oktatási rendszert látjuk most már veszélyben! Kaotikussá vált minden! Bizonytalanság, elkeseredettség, sokszor apátia uralkodik a tanári szobákban. S az, hogy vannak még jól működő iskolák, jól megtartott órák, versenyeredmények („természetesen” nevezési díjakra és útiköltségre elkülönített keret nélkül), sikeres érettségik és felvételik, kizárólag a tanárok lelkiismeretességének köszönhető – merthogy nem a környezeti hatásoknak és az oktatáspolitika tevékenységének, az biztos!

 

Ki működteti egyáltalán az iskolákat? Az önkormányzat, vagy annak egy cége? Valamelyik minisztérium, az Oktatási Hivatal, a POK…? A sok bába között elveszett a gyerek! A GYEREK, merthogy az egésznek róluk kellene szólnia!!! De nem ez történik!

 

Az évenkénti – jobb esetben kétévenkénti – változások biztosan nem diák- és tanárbarátok. Hol a Nemzeti Alaptanterv változik (ami miatt az iskolák kénytelenek egy sor dokumentumukat újraírni, köztük a helyi tanterveket), hol az érettségi követelményrendszer, hol a továbbtanulási lehetőségek köre, de minimum a tankönyv (melyből mi, tanárok nem kapunk ingyenes példányt, így minden tanév azzal kezdődik, hogy meg kell vennünk a munkaeszközeinket). Csoda, hogy ilyen reformdömpingben nem teljesítenek egyes magyar diákok jól a nemzetközi felméréseken? (S a kormányzat a gimnáziumokkal szemben a szakképzőket preferálja, holott a legrosszabbul teljesítők leginkább ebből az iskolatípusból kerülnek ki – a padból kikerülve nyilvánvaló, hogy munkaerőnek sem lesznek elég magasan kvalifikáltak. Ugyanezért tovább fog súlyosbodni az európai szinten is gyengének számító idegennyelv-tudásunk is!) Van olyan gyerek, aki iskolai pályafutása alatt 6-8 újításhullámot is elszenved, persze a velük kísérletező pedagógusokkal együtt. Mert bizony a tanárnak is beletelik néhány évébe, hogy megtalálja annak legjobb módszerét, hogyan juttassa el az új ismeretanyagot a gyerekekhez. Ráadásul a tankönyvek új generációja nevében is kísérleti, azaz kipróbálás alatt álló, míg szakmailag igen színvonalas könyvek indokolatlanul a süllyesztőbe kerültek… Az oktatási rendszer minden változtatásával a gyerekekkel kísérletezünk! Az érettségi követelmények változtatása az egyik legfelháborítóbb: pl. a jövő tanévben érettségizők napjainkban szembesülhettek azzal a ténnyel, hogy vannak olyan tárgyak (pl. földrajz, kémia, informatika), melyeknél az érettségi elvárások utólag módosultak, hiszen ők az adott tantárgy tanulását már befejezték, mivel oktatásuk a középiskola első két évfolyamán történik.

 

Egy-két-három éves reformok pedig nem léteznek! Azokat felelőtlen próbálgatásoknak tekinthetjük csak. Egy igazi reformnak van kifutása – eltart például egy gyermek iskolába lépésétől az érettségiig. Melyik korosztálynál valósult ez meg utoljára Magyarországon? Követeljük, hogy a jelenlegi reformoknak nevezett akciókat azonnal függesszék fel, míg társadalmi-szakmai konszenzuson alapuló közös nevezőre nem jutunk! És a továbbiakban se lehessen változtatásokat olyan rövid határidővel bevezetni, hogy azok a tanulói korosztályok, akikre vonatkoznak (illetve tanáraik), ne tudnának arra lelkiismeretesen felkészülni! Például az érettségiben történő változtatás ne érinthessen olyan diákot, aki már gimnáziumba, szakközépiskolába beadta a jelentkezési lapját, vagy éppen oda jár! Ugyanígy a felsőoktatási szakok meg- és átszabása se ismétlődhessen meg még egyszer a néhány évvel ezelőtti botrányos módon, hogy akik négy-öt-hat-nyolc éve pl. jogi tanulmányokra készültek, az utolsó pillanatban azzal kellett szembesüljenek, hogy a férőhelyek száma a korábbiak töredéke lett, s annak nagy része is önköltségessé vált. De hasonlóan elhamarkodott, átgondolatlan lépés a gyerekek központilag kötelezően előírt NETFIT felmérése a testnevelés órákon.

 

Ugyanakkor szakmai egyeztetés gyanánt nem fogadjuk el a kormány által létrehozott Nemzeti Pedagógus Karral történő egyeztetéseket! A kormány ilyenkor saját magával egyeztet, nem egy hiteles szakmai körrel!  Mi értelme ennek? Legfeljebb annyi, hogy kipipálták a demokratikus megoldásokra való (ál)törekvéseket! Az említett szervezetbe belekényszerítettek minden tanárt, az önkéntes belépés lehetősége fel sem vetődött! Hol vannak demokratikus jogaink? A Pedagógus Kar által összetákolt etikai kódex pedig egyszerre felháborító és megmosolyogtató, támogatottság és jogalap nélküli szülemény.

 

A jelenlegi tananyagmennyiség elsajátítása már a legeslegjobb képességű tanulók határait is erősen feszegeti! Gyerekeink tényanyaghegyeket kénytelenek bemagolni, de önálló véleményt többségük vagy képtelen kialakítani, vagy nézetüket nem tudják megfogalmazni és logikusan érvelni mellette. A heti óraszámok pedig az egekbe szöktek! Legyen mindennapos testnevelés (elegendő mennyiségű tornaterem nélkül), legyen mindennapos éneklés, legyen focioktatás… Egy középiskolás átlagosan heti 35 órát tölt az iskolában, s ezekre fel is kell készülnie. A motivált tanulók elvesztik gyermekkorukat, sokaknál pedig pszichés problémák alakulnak ki. Hol a határ? A gyerek napja is 24 órából áll! E mellett az uniformizált, egységesítésre törekvő oktatási rendszer bebetonozza az eltérő szociális, egészségügyi vagy mentális helyzetből származó különbségeket. Ennyiféle hátrány szerinti differenciált oktatás nem valósítható meg egy osztályon belül. A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán!

A mi napjaink is 24 órásak, a heti munkaidőnk pedig 40 óra! További adminisztrációs terheket nem tudunk és nem is akarunk elviselni! Tartsunk meg 26 órát! Készüljünk is fel rájuk lelkiismeretesen (ráadásul az éppen aktuális reformszellőnek megfelelően), írjunk hozzá óravázlatot, tematikus tervet, tanmenetet… A dolgozatokat időben állítsuk össze és javítsuk ki. A tehetségesekkel és a lemaradókkal foglalkozzunk külön is. Szervezzük meg az osztálykirándulást, tartsunk fogadóórát, szülői értekezletet, rendezzük meg az iskolai élet elengedhetetlen ünnepségeit, vigyük a gyerekeket színházba, múzeumba… és írjuk meg a portfóliót, az önértékelést! Nem! A lelkiismeretes tanár eddig is legalább heti 50 órában foglalkozott a munkájával, több felesleges tevékenységre nem akarunk áldozni a már így sem létező szabadidőnkből!

Munkánk minden pillanatát folyamatos ellenőrzés alatt akarják tartani, mintha nem épp a mi munkánk szólna arról, hogy folyamatosan egy osztálynyi gyerek ellenőrzi (természetesen a szülőkkel együtt)! Emellett még óralátogatásokra van szükség, és 80-100 oldalas portfólió írására az életpályamodell előmeneteli rendszeréhez kapcsolódóan, és szakfelügyeleti ellenőrzésekre, kétévenkénti önértékelésre (BECS, leánykori nevén PÖCS). Persze utóbbihoz még saját magunknak ki is kell dolgozni az eljárási rendet. Dokumentumok, papírok, elektronikus adatszolgáltatás… És mikor taníthatunk végre??? Vagy éppen az a cél, hogy a felnövekvő generáció már kérdezni se tudjon?

Az oktatáspolitika ennyire nem bízik a „nemzet napszámosaiban”? Nem dolgozunk rendesen vagy eleget, így többszintű ellenőrzésre szorul a munkánk? Ez a központi megítélés? A törvényalkotóknak be kellene látniuk, hogy a belső ellenőrzési rendszer erőltetésével és az életpálya hibás bevezetésével megosztották a pedagógustársadalmat, a bizalmatlan iskolai légkörnek viszont a diákok láthatják kárát.

Az igazgatóktól is elvették legfontosabb jogköreiket: se önálló gazdálkodás, se munkáltatói jogok, még az iskola épülete sem hozzájuk tartozik az ott dolgozók egy részével együtt. Hivatalosan még a portást sem utasíthatja esetleges feladatokra, nincs egyetlen technikai dolgozó, aki az igazgató irányításával végezné a munkáját. Miért kellett az iskolavezetőket gyámság alá helyezni? Az iskolaépületek rosszabb állapotban vannak, mint valaha. Nincs pénz alapvető dolgokra. A tantermeket a szülők festik, a karbantartás akadozik. Három év után is egymásra mutogat a fenntartó Klik és az üzemeltető önkormányzat, ha pl. néhány tízezer forintos költségen balesetvédelmi okokból meg akarjuk erősíttetni a könyvtári polcokat. Évek óta egyetlen taneszközt, sporteszközt, könyvtári könyvet sem vásárolhattunk. A tanulmányi és sportversenyekkel kapcsolatos költségeket csak részben biztosítja a fenntartó, így megkérdőjeleződik a tehetséggondozás fontossága is. Vannak tanárok, akik hónapok óta nem kapják meg fizetésüket! (De van olyan Németországból érkezett lektor is, akinek a szolgálati lakásában kikapcsolták a villanyt és a fűtést, mert azt nem fizette a Klik – milyen hírünket fogja ő vinni Európában?) Ez a fenntartói-üzemeltetői rendszer jól működik?

Egyáltalán a tanórákon kívül működik még valami jól és ésszerűen a magyar közoktatásban??? Gondolhatja azt valaki komolyan, hogy az alapproblémák végtelen során javítani fog az újabb és újabb kötelezően előírt dokumentációk elviselhetetlen tömege?

Mi továbbra is tanítani szeretnénk! Egységesen akarjuk támogatni tanítványainkat fejlődésükben – nem megosztottan! Jó hangulatban bemenni a munkahelyünkre – nem idegesen, elcsigázva vagy belebetegedve a stresszbe! Önkéntesen belépni olyan szervezetekbe, amelyekbe mi szeretnénk – de nem beterelve! Nem ágálunk az ellenőrzések ellen, ha ezt feletteseink (a munkaközösség-vezetők és igazgatók) végzik, illetve olyan szakfelügyelők, akik szakmai tekintélynek számítanak. Nem berzenkedünk az olyan adminisztráció ellen, amely közvetlen kapcsolatban van oktató-nevelő munkánkkal, azaz a naplókat, bizonyítványokat továbbra is megírjuk! Mi is követeljük, hogy negyvenórás legyen a munkahetünk, és ezért végzettségünknek, elvégzett munkánk minőségének és a munkában eltöltött éveknek megfelelően differenciált bért kapjunk, ne pedig nem létező életpályamodellről meséljenek nekünk! Szeretnénk, ha az igazgató újra „főnök” lenne, hogy az iskola önállóan gazdálkodva maga határozza meg a felhasznált pénzeszközök prioritását. Tiszta, átlátható, mindenféle pénznyelő, központi vízfejtől mentes fenntartói viszonyrendszert követelünk! S legfőképp NYUGALMAT akarunk, mely politikától, álreformoktól mentes, hogy legalább néhány évig ugyanazt a könyvet használhassuk! Pedagógusok vagyunk: megtanultuk, hogy mit és hogyan kell tanítani – ha hagyják!

Szeretnénk a felnövekvő generációkat jól felkészíteni az élet kihívásaira, hogy képesek legyenek megfelelni a kor követelményeinek!

Vegyék ezt segélykiáltásnak, kérjük a felettes szervek és a társadalom támogatását, segítségét!

Miskolc, 2015. november 27.

a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete

A nyílt levélből érződik az indulat, a régóta lefojtott elkeseredés, de kérdés, hogy vélekedik a társadalom, a kormány, az egyes tanárok, és persze a tanulók, a gyermekek?

Ahogy látom, a társadalom növekvő szimpátiával, némileg félve és bizonytalanul, sokszor legyintgetve, de még is érdeklődve figyeli az eseményeket, mert majd minden családban van gyerek, sok helyen pedagógus, és mindazok a felvetések, elégedetlenség, amiről ez a kiáltvány is szól, közismertek. A társadalom, mint egy heterogén egész, megtanulta, hogy óvatosan közelítsen a társadalmi problémákhoz, mert könnyen megégetheti a kezét, egy rossz mozdulat, és oda az állás, a közmunka vagy a másodállás. A mi társadalmunk évszázadok óta túlélésre rendezkedett be, melynek záloga, hogy jó erősen zárjuk be az ajtónkat, lehetőleg mindig csak halkan, vagy sehogy se beszéljünk, hogy ne hallja kint, a falakon túl senki, hogy mit mondunk, mit gondolunk. Ezért nem lázongott a társadalom, amikor a bírákat kényszernyugdíjazták az egyik napról a másikra, ezért hallgatott, amikor az minden lehetséges utcát és teret átneveztek, és nem szólt, amikor a rokkantakat egy mozdulattal egészségesnek nyilvánították, hisz ő sem nem bíró, sem nem utca, sem nem rokkant.

De gyereke, tanárfia, tanárlánya majd mindenkinek van, és bizony ő maga is látja, hogy a gyermeke holtfáradt este, mindig elmaradásban van, mert áttekinthetetlen a tananyag, tankönyv az vagy van, vagy nincs, semmire nincs idő, és a pedagógus is agyonhajszolt, ki van, és mélyen sértett, elégedetlen. Érzi tehát, hogy itt egyre nagyobb a baj, de végül is ő nem pedagógus, oldják meg ők a maguk baját.

A kormány oktatási ügyben ugyanúgy viselkedik, mint minden másban. Van egy viszonylag egyszerű és kidolgozatlan elképzelése, nevezetesen az központosítás, az egyetlen akarat, valamint a minél kisebb költséggel való működés célja, és erről nem kíván kívülállókkal tárgyalni, egyeztetni, neki ne mondja meg senki, még a pedagógus vagy gyerek sem, hogy mit kell tennie. Őt négy évre, elsöprő többséggel választották meg, széleskörű felhatalmazást kapott a kormányzásra, ha akkor jó volt, legyen most is az! Kuss mindenkinek!

Ahogy az egyik újságban olvastam, az orbáni oktatási reformok megalapozottságát talán az a kiszólás mutatja be legjobban, amikor a köznevelési törvény vitájában egy frakcióülésen Pokorni Zoltán adatokkal, számokkal próbált érvelni az esztelen államosítás ellen, a miniszterelnök így intette le: „Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet”.

És azt hiszem, itt van a kutya elásva, ez a kulcsmondat az ügyben! A miniszterelnök másként látja az életet, mint Pokorni vagy a társadalom. És miután jelenleg ő a miniszterelnök, nem a társadalom, az történik, amit ő jónak lát. A miniszterelnök – egyébként bizonyos szempontból – nem sikertelen kormányzási, pártvezetési és irányítási filozófiája egyértelmű: megfelelő felhatalmazás alapján én, alapvetően én jelölöm ki a haladás irányát, mindenki más ezt köteles végrehajtani. Ő elég széles látókörű, művelt, világot látott ember ahhoz, hogy el tudja dönteni, mi elsődleges, és mi másodlagos a magyar oktatásban. Ahogy el tudja egyedül dönteni a költségvetés szerkezetét, az egészségügy főbb számait, a nemzetközi kapcsolatrendszerünket, a menekült kérdést, és még megannyi fontos, vagy kevésbé fontos kérdést, amellyel nap, mint nap szembetalálkozik. Nincs, nem is lehet a kormányban olyan önálló véleménnyel, vitakészséggel rendelkező személy, aki a miniszterelnök álláspontjával bármilyen kis mértékben is, de szembemenne. Nincs, és nem is lehet önálló vélemény, itt csak fegyelem, hűség és vak engedelmesség létezik, végrehajtás egy szó és hang nélkül. Ki hallott olyanról, hogy egy ilyen kérdésben széleskörű konzultációt kellene folytatni, hogy meg kellene hallgatni a pedagógusokat, a tanulókat és mondjuk a helyi önkormányzatok képviselőit is, hogy ők hogy látják, hogy nekik mi a véleményük? Ugyan már! Az eldöntetett, hogy költségkímélési okból egyszerűsíteni, racionalizálni, központosítani kell, és kinevezünk néhány megbízható kádert, akik majd fegyelmezetten levezénylik ezt az egész dolgot. Így gondolja a miniszterelnök, és nincs nagyon oka másként gondolni, mert amikor ugyanezt megcsinálta a bírákkal, az utcanevekkel és rokkantnyugdíjasokkal, akkor néhány hőbörgés és beszólás után ment minden, mint a karikacsapás. Itt is vannak ugyan problémák, de hát hol nincsenek, majd megoldjuk őket, a tanárok meg a tanulók beállnak a sorba, lépjünk tovább.

Ha nem is minden elemében és pontosan így, de valahogy hasonlóan mennek a dolgok, azonban félek, hogy itt most a miniszterelnök úr és közvetlen környezete egy picit téved. Téved, mert ez a helyzet túl ért egy kritikus határon, ez már valóban mindenkit érint, és olyan sokan és olyan hangosan beszélnek, hogy sokan, akik eddig hallgattak, úgy érzik, ők is végre megszólalhatnak, mert a tömeg elnyeli a hangjukat.

A kormányfőnek egészen zseniális képessége van arra, hogy megérezze, mikor érte el egy-egy intézkedése a társadalom kritikus ingerküszöbét, ilyenkor minden gond nélkül 180 fokos fordulatot tesz, átáll, rendet vág, büntet, megérti és meghallgatja a panaszokat és cselekszik. De Gaulle mondta: amit nem tudok letörni, annak az élére állok! Okos. Persze sosem gondolja komolyan a saját eredeti döntéseivel szembeni ellenállását, de úgy látszik, mint ha igen. Taktikájához tartozik, hogy felszeleteli az ellenfeleit, a leghangosabbaknak vet valamit, a középréteget hitegeti, a nagyon hőbörgőket megfenyegeti, ellehetetleníti, szíven szúrja a karakterüket. Ha a társadalom a sarkára áll, és immár sokan és sokszor mondja majd, hogy ne tovább, akkor előáll majd ez a helyzet, kérdés csak az, hogy erre milyen válasz jön. Az bizonyos, hogy alapvetően a miniszterelnök nem fogja megváltoztatni a nézeteit. A központosítás az egyetlen királyi út, minden más tévút. Minden bizonnyal a tanácsadói kör majd kitalál apróbb módosításokat, elterelő hadműveleteket, de látni kell, hogy a kormány egész kormányzási alapvetésének a lényege a tántoríthatatlanság, a saját igazába vetett megingathatatlan hit, tehát aki arra számít, hogy itt az okos emberek bölcs gyülekezete meghányja-, veti közös dolgainkat, és hosszú és keserves viták után meghozza az adott körülmények között legjobb döntését, – nos, félek, az súlyosan téved. A róka nem szokott tyúkokkal értekezni a saját étkezési szokásairól, a vitát egy gyors, de nagyon hatásos mozdulattal szokta befejezni, és a tyúkok máris nincsenek abban a helyzetben, hogy vitázzanak. Hogy itt és most lesz-e olyan önmagát megszervezni tudó egységes erő, lesz-e olyan intenzív, egymással folyamatosan egyeztető kapcsolatrendszer, amely a pedagógus oldal reményeit valódi erővé alakítja, azt nem tudom. Az bizonyos, hogy ha ez a megújulás, korszerűsítés érdekében vívott harc vereséget szenved, nagyon csúnya megtorlás következik, a pedagógusok életlehetőségei és munkakörülményei még mélyebbre csúsznak.

Én úgy látom, hogy a miniszterelnök a valóban szűken rendelkezésre álló költségvetés szétosztásában a nagyon nagy anyagiakat követelő oktatás és egészségügy kérdését egyszerűen kivette a változásra, a fejlesztésre és a fejlődésre kijelölt ágazatokból. Az oktatás és az egészségügy finanszírozása rengeteg sok pénzt igényel, jól úgy sem lehet csinálni, tehát csak annyit adjunk, amennyi a feltétlen életben tartásához kell, a többi kidobott pénz. Ez persze nagyon nincs így, de abban a döntési körben, ami az ország elkölthető erőforrásainak a felhasználásáról határoz, így merülnek fel a kérdések. Adok én az oktatásra még pénzt, de mondd meg, honnan vegyem el, hiszen csak egy adott mennyiségű pénzünk van, ha valahova többet adok, akkor valahova kevesebb jut. Nagy dilemma ez, ebben rejlik a politika tudománya és művészete. Dönteni tudni, mégpedig helyesen.

Én azonban attól félek, hogy ez a társadalmi elégedetlenség láncreakciókat fog elindítani. Hát normális az, hogy egy társadalom birkaként tűri, hogy a drága pénzen kitaníttatott orvosai, ápolói az éhhaláltól menekülve odébb állnak, és ma, a statisztika szerint a kórházak több, mint 70 %-a alkalmatlan a betegellátási feladati elvégzésére? Hogy a beteg maga viszi a gyógyszert, a vacsorát, a kötszert, és holnap a szikét és az orvost is? De úgy látszik, még ezt is elviseljük, és ülünk bezárkózva a lakásunkba, hiszen – szerencsére – nem vagyunk olyan nagyon betegek, nem vagyunk orvosok és nem vagyunk ápolók. Oldják meg ők a problémájukat. De aztán összeadódnak a dolgok, és egyszer csak betegek leszünk, miközben őrjöngve jön a tanár fiunk, hogy ismét emelték az óraszámot, és harmadrészt hirtelen nem közlekedik a HÉV a külvárosunkig, mert nincs rá pénz. Az önmagukban különálló problémák egyszer csak hirtelen összesűrűsödnek, összeadódnak, és a különálló szelecskék, hirtelen viharrá dagadnak.

Sokat beszélgetünk itthon a gyerekekkel, sok a panasz, fáradtak, túlterheltek, lehangoltak, indulatosak. Tegnap szülői értekezleten voltam, láttam a tanár arcán az igyekezetet, hogy legjobb képessége és tudása szerint oktassa és nevelje a rábízott nebulókat, de pontosan látszik, hogy tehetetlen, a körülmények, a szabályozási rendszer, a pénztelenség, meg megannyi más gátló körülmény okából.

Az önkormányzatok, akik felelnének a település életéért, és talán jobban, rugalmasabban tudnák kezelni az oktatási ügyeket is, meg vannak félemlítve, anyagi lehetőségeik végletesen megrövidítve, lobbi erejük nulla, lehajtott fejjel mennek a kijelölt, megparancsolt irányba, reménytelenül.

Évszázadok óta a túlélésre játszunk, újabb és újabb falakat építünk magunk köré, mely egyrészt – feltételezzük – megvéd a külvilág bajaitól, de egyben el is választ, ki is rekeszt a változásokból, szigetté, bunkerré, barlanggá téve fészkünket.

Pedig bizony változás kell, gyorsan, okosan, határozottan, és persze demokratikusan. A világ hihetetlen mértékben változik, fejlődik, miért gondoljuk, hogy pont az oktatásban kell a régi, központosított, porosz iskolarendszer hagyományait követni. Mi szükség van százezernyi adatra, fejből tudni a periódusos rendszer elemeit, ismereteket raktározni a fejükben, amikor a mai világban az okos gépeink egy gombnyomásra idehozzák az egész Széchenyi könyvtárt a Műszakival egyetemben? Mi szükség van egyetlen hatalmas, mamut méretű felügyeleti szervre, nem tudja jobban az igényeket kielégíteni a helyi önkormányzat, vagy az iskolaigazgató? Biztos, hogy az egységes tankönyvrendszer szolgálja legjobban a gyermekek érdekeit? De a legnagyobb kérdés, hogy a jelenlegi vagy az esetleg megváltozó új oktatási rendszer valóban képes e modern, önálló gondolkodásra képes, az egyre gyorsabban fejlődő és változó világhoz jobban alkalmazkodni tudó szakembereket képezni? Az oktatás egy szakma, amelynek meg kellene nézni, hogy a világban milyen fejlődési és fejlesztési eredményei vannak. És nem csak a méregdrága beruházásokból megvalósítható fejlesztésékre gondolok. De meg tudjuk e tanítani gyermekeinket tanulni, képes a rendszer örömmel, sikerélménnyel megtölteni az osztálytermek falait, vagy marad továbbra is a túlterheltség, a vizsgadrukk, a vasfegyelem, a két évszázaddal ezelőtti nevelési klisék? Ma az ambiciózus gyermek jóformán az internetről hozzájuthat a sebész szakorvos által használt ismeretanyaghoz, neki inkább a tanulás hogyanját, az életben való egészséges eligazodás képességét, és megannyi más, új, hasznos ismeretet kellene oktatni. De persze ez egy szakma, ahol szét kellene nézni a világban, hol tart ez a tudomány, mit mondanak a szakemberek, és gyúrni, emészteni, vitatni kellene, és utána a lehető legjobbat, – amire még futja a költségkeret – kellene bevezetni. De mindehhez partnerként kellene tárgyalni tanárral, tanulóval, szülővel, önkormányzattal, együttműködni, egyeztetni, megkínlódni az eredményekért! Ez nem megy másként, csak közösen.

Ahogy olvasom a híreket, egyszerre és hirtelen lettünk nyugdíjazott bírók, lejárt hitelességű utcanevek és rokkantnyugdíjasok. Ideje összefogódzkodnunk!