A múlt héten a közfigyelem fókuszába került a Miskolci Herman Ottó iskola tanárai karának segélykérő kiáltványa, és országos közbeszéd tárgya lett annak elemzése, értékelése, hogy hogy is állunk és mi várható? Egy valamire való blog író nem maradhat ki egy ilyen össznépi ügyből, le is írtam az akkor aktuális értékelésemet és véleményemet. Bár eredetileg úgy gondoltam, hogy ezen a héten más témát veszek górcső alá, de nem hagy nyugodni részben az érdeklődésem, részben az aggodalmam, hisz végül is három kiskorú gyermekemet érinti ez a fajsúlyos probléma.

Hiába süt a Nap, kinn még azért tél van, az emberek jobbára inkább szobájuk falán belül tárgyalják ezt a problématömeget. De közeleg a Tavasz, az pedig a hezitálókat is ki fogja csábítani a szabadba, a jó, friss levegőre, melyre olyan nagyon szükségünk is van.

Hogyan is állunk, kérdezhetem, jóllehet a válaszban kissé bizonytalan vagyok?

A múlt hét erős, elsősorban vidéki, miskolci és más vidéki városokban lefolyt gyűléseket hoztak, ahol a felindult tanári kar, sokszor diákokkal együtt, no meg szülői, sőt, más közszolgáltatások dolgozóival kiegészülve tárgyaltak, tiltakoztak, sorolták bajaikat.

A híradásokban feltűnt olyan hír is, – nem egy, – hogy a helyi oktatási vezetők sokfelé erősen tiltották a gyűléseken részvételt, ilyen-olyan hátrányokat helyezve kilátásba.

A politika viszonylag nyugodtan, szinte rezzenéstelen arccal vette tudomásul a kritikát, csupán a kormányzat elkötelezett hívei kórusoztak a bukott baloldal, no meg Soros György aknamunkájáról. Miniszterelnökünk pénteki rádióbeszélgetése során első mondataiban érintette a problémát, kijelentve, hogy szerinte az oktatási irány helyes, azon rendszerszintű változtatást nem kíván végrehajtani, de érdeklődéssel hallgatja a felvetéseket, minden érdekeltet meghallgatnak.

Ennek látszólag ellentmondott az a körülmény, hogy az oktatással hivatalosan és elsősorban foglalkozó államtitkárt, Czunyiné oktatási államtitkárt soron kívül, azonnal leváltották, illetve áthelyezték, és egy látszólag fejsúlyosabb személyt, Palkovics Lászlót bíztak meg a közfelháborodás kezelésével.

A rutinos oktatási politikus látszólag engedékeny hangnemet ütött meg, többször említette, hogy ő nyitott a problémákra, össze is hívtak egy kerek- asztaltársaságot, – melynek értékéből azért sokat levon, hogy tagjai jobbára a kormány által létrehozott vagy kinevezett szervezetekből áll, – amely majd másfél órában megtárgyalja a felvetéseket. Rossz hír azonban, hogy az államtitkár úr egyértelművé tette, hogy rendszerszintű változásokra nem kerülhet sor, kisebb kiigazításokra, jobb működésre azonban igen.

A helyzet értékeléséhez hozzátartozik, hogy a Pedagógusok Szakszervezete bejelentette, nem kíván a látszategyeztetésen részt venni, mert komolytalannak tartja, készül a február 13-án megrendezésre kerülő budapesti nagygyűlésre.

Szombaton, február 6-án, különösen Miskolcon, de más nagyobb vidéki városokban is meglehetősen erős kritika hallatszott a jelenlegi oktatási rendszerrel kapcsolatosan, a csendben figyelő hallgatóság számára kirajzolódtak a követelések csomópontjai, érthetően, világosan fogalmazták meg a felszólaló pedagógusok, hogy mi is a problémájuk.

Én itt most nem sorolnám fel ezeket még egyszer, hisz a múlt heti blogban ideidéztem a miskolci követeléseket, most csak annyit, hogy első ránézésre sincs közötte olyan, amelyik ne lenne magától értetődő, nincs olyan, amely irreális követelésnek tűnne, és még olyan sem, amely megvalósítása elviselhetetlen terhet jelentene a költségvetésnek. Az ország életét, sikereit meghatározó ágazat százezres létszámú képviselői teljesen normális, elfogadható, támogatható követelésekkel álltak elő, nem is érteni, hogy miért nem áll a követelések élére a kormány?

A mai felvetések alapvetően az oktatás belső feszültségeinek a feloldásáról, a nyilvánvalóan elhibázott központosítás megszűntetéséről és a pedagógusi élet- és munkakörülmények ésszerű javításának igényéről szólnak, nincs politikai éle, nem a kormányt támadják. Hamisnak tűnik a fanatikus jobboldaliak vádaskodása, akik politikai szándékot látnak a követelések mögött.

Azért is nehezen érthető a kormány álláspontja, hisz sokkal könnyebben tudna néhány érdemi tárgyalás után kompromisszumos változtatásokat hozni a rendszerben, és ezzel a változások élére állva bizonyíthatná rátermettségét és pedagógus-barátságát, minthogy végletekig feszítse a húrt, ezzel megágyazva mind szélesebb tömegek elégedetlenségének, esetleg más, szintén ínségben lévő szakmák, – egészségügy, MÁV, BKK, vállalkozók, stb. – csatlakozását vagy tiltakozásuk felerősödését is vállalva. De nem, a miniszterelnök nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ő nem lát okot a változásra, helyesen döntöttek a központosítással és minden más kérdésben, minden megy tovább.

Ez azért nehéz helyzet! Február 13-án ugyanaz a tömeg fog összegyűlni, kiegészülve az ezekre a kormányfői nyilatkozatokra felindult, eddig csöndben lévőkkel egyetemben, és nyilvánvaló, hogy ott már türelmetlenebb, akár radikálisabb megszólalások is el fognak hangzani.

Számomra úgy tűnik, hogy a kormány nem a pedagógus társadalom követeléseit nem tartja fontosnak, – ez mondjuk, finoman fogalmazva nem is nagyon érdekli -, de elképzelni sem tudja, hogy egy korábban meghozott döntését megváltoztassa, és nyilvánosság előtt ezzel bevallja, hogy korábban tévedett. Ez a felülvizsgálat kizárt, ez az a gordiuszi csomó a kormány számára, amely nagy gyúlékonyságú robbanóelegyet tartalmaz. Nyilvánvaló, hogy a pedagógus társadalom, – de továbbmegyek, az egész társadalom – nem nyeli le, hogy egyetlen lényeges követelését sem hallgatják meg. Az államtitkár áthelyezése látszatintézkedés, hisz eddig sem, és ezt követően sincs egyetlen milliméter önálló cselekvési szabadsága az államtitkároknak, csupán fogaskerekek egy gépezetben, és csak a feltétlen parancs végrehajtása marad rájuk. Az újonnan kinevezett államtitkár csak több cukorral fogja meghempergetni a semmit, látszatintézkedésekre fog ígéretet tenni, de érdemben nem fog változni semmi, hisz a miniszterelnök nélkül ez nem megy. Ő pedig nem arról híres, hogy korábbi döntéseit – pláne külső nyomásra – megváltoztassa.

 

Tipikus patt helyzet, ha keményebben akarnék fogalmazni, tragikus patt helyzet. Drámai, mert a tiltakozóknak nincs hova hátrálniuk, ha a jelenlegi rendszer fennmarad, lassú sorvadás, elszegényedés, fizikai és idegi leépülés következik be, oktatási rendszerünk eredményessége drámaian csökken. A kormány nem arról ismerszik, hogy tárgyalna, de bármelyik pillanatban csatlakozhatnak más szakmák elégedetlenkedői, civilek, akik megértik és átérzik a pedagógusok problémáit, és aztán hirtelen sokszorosára dagad a tömeg, amely már nehezen ellenőrizhető. Ha a társadalmi tüntetések hatására később még is változtatni kényszerül a kormány, úgy biztosra vehető, hogy sértettségében benyújtja a számlát, és a pedagógus kar helyzete tovább romlik.

Szomorú és elkeseredett vagyok, mert mindezt én nagyon nem szeretném. Kedves Barátaim, eleget éltem már ahhoz, hogy lássam, olyan játékot játszunk, amely könnyen tragédiába fordulhat. Hiszem, hogy előbb vagy utóbb a jobb érzésű jobb oldali szimpatizánsok is külön tudják lelkükben választani a pedagógus társadalom szakmai követeléseit a kormány elleni általános kritikától. Hiszem, hogy előbb vagy utóbb meghallgatásra találnak a pedagógusok követelései, mert ha nem, akkor egy szakma szenved vereséget és egy korosztály vész el örökre.

Ma, amikor késhegyig menő harc folyik a világpiacon az értékesíthető, értéket teremtő tudás iránt, amikor csak a kiművelt emberfők képesek egy ország szekerét nagyobb sebességgel előre lendíteni, ilyenkor sokszorosan fontos, hogy végre nemzeti egyetértés alakuljon ki néhány alapkérdésben! Szerintem minden értelmes felnőtt ember belátja, hogy messze túl vannak terhelve a pedagógusaink, tanulóink. Azt is nap mint, nap megtapasztaljuk, hogy a központi iskolairányítás lényegében csődöt mondott, ez a rendszer nem javítható, csak cserélhető. Hogy az oktatás finanszírozása nem megoldott kérdés, nem lehet iskolákat kényszerszünetre kárhoztatni, mert a KLIKK nem fizeti a gázszámlát! Nem lehet mindennapos tornaórát követelni ott, ahol nincs megfelelő tornaterem, az iskolai lépcsőházban ugrándozó gyerekek foglalkozása nem tornaóra. A tanári kar minősítési rendszerét, a meglévő költségvetés keretein belül a javadalmazásuk szabályait csak széles konszenzussal lehet kialakítani, felűről ez nem megy.

A kormánynak nem kevés elszámolnivalója van sok más kérdésben, de ebben nem kellene mást tennie, csak élére állnia a változásoknak. Nagy kérdés, hogy a kevélység, a tévedhetetlenségbe vetett hiú hit vagy a belátás politikája győz? Így állunk ma, 2016. február 7-én, kedden! Várok és reménykedem!