A múlt héten elkaptam egy napos délutánt, kellemes tavaszi meleg volt, és úgy ragyogott az ég, mintha a tavasznak már vége lenne, és májust mutatna a naptár. Persze a fák még csupaszon meredeztek, a föld nedves volt, csak az erdei madarak röpködtek önfeledten, fütyölve, cikázva, beszélgetve a levél nélküli ágak között.

 

Mint mindig, békésen zsongtak a gondolatok a fejemben, az agy sosem áll le, még ha alszom is, hét mérföldes sebességgel kering a maga útján. Az erdei úton néhány ráérő nyugdíjas, vagy kutyáját futtató kiránduló kerülgetett, de egyre növekvő számban – sajnos – az erdei kalyibákból ki- vagy betérő hajléktalanok is feltűntek, kopott nylon zacskóikkal, felemás cipőikkel, borotválatlan arcukkal.

 

Én már nem ítélek. Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, minden sorsnak meg van a miértje, és nem vagyok a jóisten, hogy ítéljek más emberek élete felett. De a szánalom, a sajnálat bennem szorong mindig ilyenkor, még belegondolni is rossz abba az életútba, amelynek vége egy fagyos erdei kuckó, néhány elhányt gönc és rongy.

 

Az ő sorsuk is arra emlékeztet mindig, hogy az életben való sikeres léthez nélkülözhetetlen az alapos, értékesíthető, és fejlődőképes tudás.

 

 

Emlékeszem gyermekkorom közvélekedéseire, az akkori világ életbölcsességeire, melyek útba indulásomkor hallatszottak. „ Tanulj, mert megbuksz! Semmi sem lesz belőled fiam, legfeljebb utcaseprő! Börtönben végzed vagy az utcán, ha nem tanulsz!” stb.

 

Aztán jól-rosszul elvégeztük az általános iskolát, következett – már akinek következett –, a gimnázium vagy technikum, és a még kevesebbeknek, akikben volt ambíció, akarat és elhatározás, és szerencse, azok megpróbálkoztak az egyetemmel. Persze egy 18-19 éves fiatalember nem nagyon tudja – néhány kivételtől eltekintve, – hogy mi is akar lenni, hiszen a gimnázium túlságosan általános ismereteket nyújtott, alapkészségeket, még ha magasabb szinten is, mint az általános iskola.

 

A barátaim általában úgy választottak szakmát vagy hivatást, hogy éppen ki volt a szomszéd, ki volt segítőkész a családban, vagy hova ment a padtárs a gimiben? Akinek halvány fogalma sem volt a céljairól, az végül elfogadta a szomszéd házban lakó Kovács bácsi javaslatát, akinek szerencsére a húgának a férje mondjuk a Vízműveknél dolgozott, és be tudta protezsálni a gyereket egy technikus gyakornoki állásba. Ehhez sokszor elég volt az érettségi, ott, kint a terepen, majd megtanulja a gyerek a szakmát. Az egyetemek kiválasztásánál is sokszor az volt az elsődleges szempont, hogy hova van remény, hogy felvesznek, és nem az, hogy mihez is van tehetségem.

 

Gyanítom, ez ma sincs másként. Az emberek jól-rosszul végigkínlódják az alap- és középfokú iskolákat, de lényegében halvány fogalmuk sincs arról, hogy mit szeretnének felnőtt korukban dolgozni. Ehhez nincs elég információjuk arról, hogy mihez is van igazán tehetségük, másrészről az oktatás sem készíti fel őket talán eléggé széleskörűen, nem bontja ki a tehetséget, nem kínál lehetőséget arra, hogy megismerjék önmagukat, így információ híján dönt a vakszerencse. Mert mindenki tehetséges, csak nem mindig tudjuk, hogy miben!

 

Meg aztán, az ember is változik. Ahogy itt ülök a gépemnél, és vissza idézni próbálom a 18 éves Dávid Gyulát, hát visszahőkölök, hogy mekkora utat is tettem meg az akkor önmagamtól. Ha jól emlékszem, én gyermekkoromtól kezdődően mániákusan vonzódtam a közlekedéshez, az utazáshoz. Senki nálam nem ismerte jobban a vonatok menetrendjét, minden év május 20-a körül ott tébláboltam a Déli pályaudvar pénztáránál, lázasan érdeklődve, hogy megjött e már az idei MÁV menetrend? A vonat kalauzoknak és nekem volt csak napi olvasmányom, amelynek minden lapja borzasztóan érdekes volt. Legnagyobb vágyam az volt, hogy én ülhessek a Déli pályaudvar eligazító, információs bódéjában, és az érdeklődő utasoknak fejből vághassam az induló és érkező vonatok adatait, segítsek bonyolultabb utazási kérdésekben. Aztán persze beláttam, hogy ennél egy picivel több kell, ezért jelentkeztem a jogi egyetemre, bár fogalmam sem volt, hogy végül is mi akarok lenni. A jogi egyetem csodás döntés ilyenkor, mert kitolja 5 évvel a választás kényszerét, és ezzel a végzettséggel igazán minden lehet az ember, jogtanácsostól MÁV osztályvezetőig bármi.

 

Szerencsémre az egyetem után megismerhettem az ügyvédi munkát a testvérem tevékenységén keresztül, és talán ez volt az a pillanat, amikor felgyulladt bennem a piros lámpa, hogy ez az, nekem is ügyvédnek kell lennem. Ügyvéd, mások érdekeinek a képviselete, állandó mozgás, ügyintézés, bonyolult problémák megoldása, a gyengék segítése, az ártatlanok védelme, az igazság kiderítése és védelme, stb. stb. megannyi sablon, amely ilyenkor egy fiatal fejében felmerül. De persze amikor belekezdtem, lázas igyekezettel próbáltam megtanulni valóban a szakma legmélyebb rejtelmeit is, és itt-ott talán sikerült is egy kevés.

 

Mind ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a munkám során szinte minden nap egy-egy újabb szakmát, foglalkozás alapjait kellett megértenem, tanulnom. Ha egy építési, kivitelezési problémával kerestek meg, akkor a kőműves szakma alapkövetelményeit kellett tanulmányoznom, ha egy közlekedési baleset gyanúsítottja keresett meg, akkor a KRESZ szabályait kellett az átlagnál jobban és alaposabban megtanulnom. Egy-egy ügy kapcsán persze egy-egy szakma apróbb részletébe kukkantottam csak bele, de végérvényesen megtanultam tanulni.

 

Megtanultam azt, hogy ha egy új, ismeretlen probléma kerül az utamba, hogyan fogjak hozzá ennek a feldolgozásához. A kezdetekkor könyvtárakba jártam, vagy az adott szakma kiváló gyakorlóit kerestem meg személyesen, és kérdeztem, kérdeztem, kérdeztem! A 90-es évek elhozták az informatikát, és amikor kinyílt a világháló, akkor forradalmian új eszköz, az internet segített tized annyi idő alatt összegyűjteni a szükséges információkat.

 

A lényeg, amiért ezt a sok történelmi emléket idehoztam az, hogy tanulni kell, egész életünkben, a sírig. Amikor eljött az idő, és lényegében befejeztem az aktív ügyvédkedést, és már csak ritkán mentem ügyeket intézni, felmerült, hogy mit is kellene csinálnom helyette. Mára annyit fejlődött a világ, hogy a mai hatvanöt-hetven évesek az ötven évvel ezelőtti kortársaikhoz képest jó tíz-tizenöt évvel fiatalabbak fizikailag és szellemileg is. Talán a napi kőkemény robotolást már nem bírjuk, meg kell is a hely a fiataloknak, de egyáltalán nem érezzük magunkat aggastyánoknak, sokan közölünk tettre készek és csinálni akarnak valamit.

 

Nekem szerencsére a jó sors adott annyi gyereket, hogy ha százötven évig élnék, addig is lenne tennivalóm, de még is ki kellett találnom magamnak valami olyan tevékenységet, ami csak az enyém, és nem vagyok terhére senki másnak. Az ügyvédkedésből már csak egy csipet maradt, úgy hogy egy egészen más szakmát, a faipart, az asztalosságot választottam, jóllehet utoljára a gimnázium politechnikai óráin enyveztem utoljára a hatvanas évek elején.

 

Amiért elmesélem mindezt az az, hogy bíztassak mindenkit arra, hogy sose adja fel, mindig keresni és találni kell magunknak új és új ismereteket! Az asztalossággal való ismerkedésem egy Baumax üzletben kezdődött, ahol összevásároltam egy csomó – később silánynak bizonyult – szerszámot, némi rétegelt lemezt, és megterveztem életem első bútorát, egy műhelykocsit. Azt nem mondom, hogy az asztalos céhek szövetsége díszoklevelet adott volna az első munkámra, amit a garázsom sarkában éjbe fordulóan csavaroztam össze, de megállt a saját négy lábán, gurult, és rá lehetett tenni egy fogót anélkül, hogy összecsuklott volna. Ma sem járok sokkal messzebb, de már azért ágyakat, szekrényeket, székeket, asztalokat csináltam, persze mindig segítséggel, vezetővel, de nagyjából önállóan tervezve, és kivitelezve. Ehhez persze sok ezer óra tanulás kellett, kérdezni, kérdezni, és kérdezni, no meg szakkönyvek, you tube videók, kiállítások, más asztalos műhelyek, fatelepek állandó látogatása. Biztosan tudom, hogy elég ügyetlen a bal kezem, viszont a jobb sem jobb. Időnként meghúzom a hátam, és ha öt-hat órát álltam a műhelyben, úgy este csak két dolgot nem tudtam: ülni meg állni. De a megálmodott bútorok elkészültek, és lázas csiszolás vagy fűrészelés közben szüntelenül az átszellemült flow érzés, a repülés érzete hatott át, úgy éreztem, hogy legyőztem önmagam, és megvalósultak az álmaim egy ülőke formájában.

 

Ötvenöt éve tanulok nyelveket. A magyaron kívül csak az angollal jutottam el az elfogadható szintre, de az íróasztalomon rendszeresen ott a német és a spanyol nyelvkönyv, és újra, meg újra előveszem, meg más nyelvek könyveit is. Ma a világban reménytelen a helyzetünk, ha nem beszélünk, – hacsak egy kicsit is – nyelvet, nyelveket.

 

1963-ban a Fradi vízilabda csapatával először utazhattam külföldre, rögtön repülővel, rögtön nyugatra, Brüsszelbe. Most nem ecsetelem azt a hihetetlen élményt, amit egy 15 éves félárva fiúnak jelentett az a lehetőség, hogy külföldre, nyugatra, Brüsszelbe utazhat. A csodálatos, világsztárokkal teletűzdelt csapatunk – Kárpáti, Gyarmati, Bolvári és a többiek – a vízilabdázás mindmáig koronázatlan királyai, és velük, a társaságukban lehettem újonc egy nyugati világvárosban. Minden csodás volt a szállodába érkezésig, ahol a vendéglátók mondták, hogy ha bárki szomjas, akkor a kis szállodai büfében kérjen bármilyen üdítőt. Szuper, csodás, de amikor szétszéledtünk a szobáinkba, és én visszalopóztam, hogy próbára tegyem a csapatvezető ígéretét, akkor csak kukán álltam a franciául hibátlanul beszélő pincér előtt, és csak motyogtam, mutogattam a kólás üveg felé, de egy épkézláb mondatot nem tudtam kiejteni.

 

Ez volt életem egy meghatározó pillanata, mert megesküdtem magamban, hogy velem ilyen soha többet nem fordulhat elő, mindenképpen meg kell tanulni nyelveket.

 

Ezt azóta is vallom, és amikor létem végleg lemerül, az utolsó pillanat előtt még egy latin szótárt kérek, hogy megkeressem, hogyan kell köszönni Szent Péternek latinul ahhoz, hogy beengedjen az égi kapun.

 

Meggyőződésem, hogy nem csak el kell végezni az iskoláinkat, de meg kell tanulnunk, tanulni!  Képesnek kell lenni életünk mindvégéig arra, hogy új ismereteket sajátítsunk el, hogy tudjuk a módszerét is a tanulásnak. A régi, antivilágban kialakult módszerek sok mindenre jók, de azóta a technika és a pszichológia hét mérföldes léptekkel fejlődött, az új tudás megszerzésének az ideje drámaian lerövidült, könnyebbé vált, miközben persze összetettebbé is egyben. Olyan gyorsan változik a világ, hogy az alig egy évtizeddel ezelőtti munkaerő igények már nagyrészt feleslegesek, ma új területek, új szakembereire van szükség. De aki megtanul tanulni, akinek megvannak a biztos alapkészségei – írás, olvasás, számolás, aki legalább angolul eljut a kezdő-haladó szintig, aki megtanul kulturáltan kérdezni és viselkedni, aki ismeri a normális kapcsolattartás szabályait, az tud váltani, és a tegnap kozmetikusa holnap fitnesz edző, cukrászból médiaügynök lehet, és egy kéményseprő is nyithat szépségszalont. A mai kor a lehetőségek, az ambíciók és a szorgalom kora. Soha ennyire nem volt nyitott a világ az átlagember számára. Az élet minden pillanata döntés: választani kell a lényeges és a lényegtelen között. Tanulom még egy órát a spanyolt, vagy elmegyek focizni? Karcsival piálunk vagy az új ötletemhez keresek megoldásokat az interneten? Facebookot nézegetek vagy matekpéldákat oldok meg a felvételihez? Minden döntésünk számít! És a döntések végső összege határozza meg az eredményt!

 

A világ változik, a változás sebessége az exponenciális görbe sebességével nő! Látom, hogy akár a saját szakmám, akár bármelyik más szakma saját belső fejlődése mennyire szédítő! Ma egy ügyvédi iroda a világ szinte valamennyi bíróit ítéletét egyszerre láthatja, és egy kis vidéki pékség egyenesben követheti a legnagyobb francia látványpékség működését. Hogy sok az akadály? Hát persze! Hogy egyre élesebb a verseny? Bizony. De nincs más lehetőség, csak az egyre gyorsuló tempó felvállalása egyéni képességeink szerint.

 

Gondolom én, és jó lenne hinni, hogy nem tévedek nagyot!

 

Az erdei utak sosem érnek véget. Ha egy elfogy, új nyílik jobbra, aztán balra egy tisztás, de az út folytatódik. Mindenki útja, aki úton van, így kanyarok. Amikor találkozunk az erdőben – vagy az életben, – mindig előre köszönök: jó utat, jó szerencsét!