Állok a Hűvösvölgyi buszmegállóban, a 29-es viszonylag ritkán jár, van idejük összeverődni az utasoknak. A buszvezető itt tartja a pihenőjét, amolyan uzsonnaszünet, félreáll, mi pedig a megálló fabódéja alatt és mellett gyülekezünk. A fiatalabbak fülén villanyzsinór, mintha titkos utasításokat kapnának egy diszpécserközpontból, hátukon táska, kezükben okos telefon, ablak a világra, varázsgömb, amely a buszmegállóba hozza New-York vagy Tokió zajos forgatagát, vagy a British Múzeum könyvtárát. Az idősebbek cekkerrel a kezükben, esti bevásárlás után várakoznak, náluk csak ritkán csörren meg a mobil. Amúgy némaság és közöny.

Két jó karban lévő nyugdíjas érkezik, a busz még sehol, jól látszik, hosszú ideje csepülik egymást szavakban, valamilyen harmadik barátról, ismerősről folyik a diskurzus. Az idő hűvös, de nem hideg, az ég felhős, de nem esik, szinte ideális egy kiadós trafikáláshoz.

Elgondolkodtam.

Amíg nem érkezett meg a két vitapartner, addig síri csönd honolt a buszmegállóban, mindenki a maga aurájába csomagolta a lelkét, legfeljebb a fülhallgatókból kiszűrődő zene hozott némi változatosságot. Amikor azonban feltűnt a két nyugger, először csak fél pillantásokkal, majd, ébredő érdeklődéssel, sőt, volt, aki kifejezett kíváncsisággal hallgatózott a családregény meséjébe, és az éppen beszélő érvei vagy ellenérvei szerint állt Karcsi mellé vagy fordult szembe vele.

Miért is írom mindezt? Mert ismét és újra hálójába vont az élő beszéd, szivárvánnyá változtatta a komor késődélutáni színeket, és arról győzködött, hogy nekem is többet kell beszélgetnem!

Nem vagyok rá büszke, de bizony az elmúlt évek leheletnyi vékony réteggel vonták be évről évre a mondanivalómat, és míg régebben könnyebben szóltam, tán vitatkoztam, minden bizonnyal nem kevésszer túloztam, addig lefelé gördülve az idővel már meggondoltam, hogy kivel és mikor váltok szót, mit reagálok le és mit hagyok meg elillanni a sosem visszatért időbe.

Nekem hivatásom volt a beszéd, négy évtizedet beszéltem, érveltem, képeztem magam és dolgoztam rajta, hogy minél pontosabban tudjam kifejezni magam. Mind a mai napig József Attila, a szavakba öntött gondolat mágikus mestere a nyelvi példaképem, aki elandalít és a fellegekbe repít, majd minden verse egy csoda, briliáns nyelvi megoldásai újra és újra meglepnek.

Bizonyos, hogy a mai kommunikációs kultúra leszoktat mindenfajta beszédről, a szavak erejét és képeit átvette az eredetinél tízszer élénkebb színekben vibráló képi megoldás, a virtuális vagy hamis világ, amely minden elemében többnyire valódi, csak az egész hamis, úgy, ahogy van.

Miért nem beszélgetünk többet egymással, miért bukik homályba ez az ősi szokás? Tudom, rohan az idő, felgyorsult az életünk, semmire nem jut energiánk, csevegni, csacsogni aztán igazán nem.

Pedig érdemes! Mennyire más leülni valakivel békében és nyugalomban, és eszmét cserélni a mindennapjainkról. Megismerni az ő életét, apró örömeit, kisebb gesztusait, ízlését, élményeit, és bizony elmondani a mi örömeinket, rácsodálkozásainkat, vagy felvetni keresztútjaink elágazásait, útbaigazítást kérve, vagy csak megbeszélve a lehetőségeket.

Az elmúlt évtizedek rákos folyamatként támadták meg beszélőkénket, mert míg régebben szívesen és örömmel ültünk le megbeszélni hétköznapjaink történéseit, úgy az idő előrehaladtával és talán a nemzetközi és hazai politikai csatározások éleződésével egyre jobban visszafogtuk magunkat, mert a hangos kisebbség okádott és hurrogott, lázított és címkézett, és a két masszív tábor két oldalsó szélén elhelyezkedők már akkor kialakították a véleményüket rólunk, amikor még meg sem szólaltunk. Aki szimpatizált a baloldallal az minimum komcsi, ballib vagy zsidóbérenc volt, nemzetvesztő és nemzetáruló, no, a másik oldal sem akart adós maradni, ő fasiztázott, antiszemitázott, tolvajozott és diktátorozott. Ebbe a diskurzusba épeszű ember nem nagyon tudott bekapcsolódni, hisz a felszínes, érzelmekkel fűtött és minden értelmet nélkülöző hablagyolás senkinek nem hiányzik, sem kedve, sem energiája nincs hozzá.

Bár én nem tartozom a fanatikus szurkolók közé, de megértem és elfogadom, ha zúg egy stadion, és döntetlen állásnál a több ezres szurkolótábor hangerővel akarja pótolni a cselezni tudást. De mindennapjaink eseményeinek mesélése, értékelése során már nehezebben tolerálható, ha az asztaltársaság harmadik mondata a vitapartner álláspontjának a szétzúzását célozza, és ordibálással, populista kijelentésekkel vagy indulatokkal próbálunk egymáson felülkerekedni.

A történelemből mindenre lehet példát hozni, sokszor ugyanazt a példát hozhatjuk annak az ellenkezőjére is. Minden évben sokan megünneplik a budai várból való gyászos kitörés napját. Korabeli egyenruhákba öltöznek, zászlókat lengetnek és vonulnak fel s alá, magyarázva azoknak a katonahősöknek a cselekedetét, akik a biztos halálba rohantak. De ugyanez a történelmi szituáció példa lehet a háború elvakultságára és kegyetlenségére is. Hiszen a vak is látta, hogy a mérhetetlen létszámban felvonuló szovjet hadsereg óráról órára morzsolja fel a náci csapatok ellenállását, Budapest is majdnem teljesen körbezárt várossá vált. Ennek ellenére voltak német és magyar katonai vezetők, akik a reménytelen katonai helyzetben, nem a fegyverletételt választották, hanem a további harcot, amely több száz vagy ezer magyar katona értelmetlen halálát hozta és azt, hogy az oroszok szétbombázták a várost, szinte kibírhatatlan szenvedést okozva ezzel a fővárosi lakosságnak.

Ugyanazt a történelmi helyzetet lehet a „becsület napjának” tekinteni, a bátorság példaképének, de persze lehet úgy is vélekedni, hogy ott és akkor a lehető legrosszabb döntést hoztak, mert minden érv a fegyverletétel mellett szólt volna.

Mindezt csak azért mondom el, mert ma már ezekről a történelmi helyzetekről sem beszélünk. Az emlékezők a város egyik végében lévő kocsmába mennek, a kritikusok egy másikba, legfeljebb egy rendőrkordon két oldalán találkoznak, ordibálás, mutogatás és dobálózás közben.

Pedig beszélgetni kellene! Beszélgetni, megszólítva egymást, vagy csak ülve egymás mellett az időt mulandó, hogy végre kibeszéljük magunkból a fájdalmainkat, a kétségeinket, rémálmainkat és biztató jövőképünket.

Azt látom, hogy tovább nem lehet még jobban elnémulni. Ragasztott pengeszájjal legfeljebb a főnök igaztalan kritikáját lehet hallgatni, és várni, hogy elmúljon a vihar. De ha változtatni akarunk a trendeken, ha szeretnénk egy normálisabb világban élni, akkor óhatatlanul nyitnunk kell, el kell kezdenünk többet beszélni, beszélgetni, mert – ahogy mondani szokták – néma gyereknek még az anyja sem érti a szavát!

Beszélgetnünk kell, talán először egymással, azokkal, akik többé-kevésbé hasonlóan látják a világot, mint mi, beszélgetnünk kell arról, hogy hogy látjuk a saját életünket, a lakókörnyezetünk életét, az ország jelenét és a világ hétköznapjait. Beszélgetnünk kellene arról, hogy hogyan képzeljük el a következő évet, éveket, hogy milyen terveink vannak magunknak. „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” mondtuk évekkel ezelőtt, mára persze az lett, hogy nem gondolkodunk globálisan, és sehogy sem cselekszünk lokálisan. De miért nem? Elfáradtunk, túl sok csalódás, bántás és sérelem ért? Hát persze, – emlékszem, – egy komoly vízilabdameccsen adtunk is és kaptunk is épp eleget, de tudtunk utána dumálni, sörözni, röhögni. Ma miért nem? Azért mert a szomszédom másként gondolkodik az itthoni és külhoni dolgainkról, mint én? És ez miért baj?

Meggyőződésem, hogy csak akkor várható előrelépés közös dolgainkban – a sarki buszmegálló áthelyezésétől kezdődően a Paksi Atomerőmű fejlesztéséig -, ha beszélünk róla. Ha mindenki hozzáteszi a maga tégláját, gondolatát, érvét és ellenérvét, ha beszélgetések, viták során alakul jelenünk és jövőnk. Mert nem igaz, hogy az így eltöltött idő kidobott pénz, mert ez igenis hasznosul, ha nem is direkt módon, de segít mindannyiunkat a tisztánlátásban.

Én csak arra akarom bátorítani a társadalmat, hogy vizsgáljuk felül magunkban a hozzáállásunkat. Hogy merjünk és akarjunk beszélgetni, megismerni jobban egymást, és mindezekkel a közös tapasztalatokkal hozzájárulni az előttünk álló nem kevés megoldandó feladathoz.

Haza felé a buszon láttam, hogy a hátsó peron előtt még mindig Karcsi hűtlensége a téma, végre az alacsonyabb partner érvei is hatottak, és a nyúlánk békülékenyebb lett, sőt, olykor még közös nevetés is felhangzott.

Az út mellett a feltámadt szél az őszi leveleket forgatta, a távolban felcsillantak az estére készülő város fényei.