Az már egészen bizonyos, hogy idén is lesz nyár, egy kicsi tél is volt, csak a tavasz marad el, vagy ha megjön, csupán perceket időz. Hol jeges szelek szánkáznak az éppen zöldre váltott fák között, vagy ingujjban is dől rólunk a verejték. Hiába minden, az időjárás megy a maga feje után, most éppen szélsőségesre vált.

Nem könnyű testünknek és lelkünknek alkalmazkodni ezekhez a megváltozott légviszonyokhoz. Bár a hirdetésekben mindent elöntenek a csodatévő gyógyszerek garmadával, én magam nem nagyon bízom bennük, olyanok, mint a paraván: elfednek, de nem gyógyítanak.

Rég rájöttem már, hogy a hibáim és gondjaim felelősét kár kívül keresni, mert bár ínycsiklandozó lenne a szomszéd kutyáját okolni folyamatos tüsszentésemért, de jobb szembenézni azzal, hogy a hiba itt van valahol benn, a rendszeremben.

Olvasom a híradásokat az itthoni egészségügyi ellátás lehangoló színvonaláról, az orvosok emberfeletti erőfeszítéseiről, a krónikus nővérhiányról, és ha tetszik, ha nem: ha nem akarok valamilyen kórházban összeszedett nyavalyától szenvedni, akkor el kell kerülnöm, hogy odakerüljek. Megértettem, hogy a megelőzés az igazi megoldás, az orvos a már megszerzett bajt csak gyógyítgatni tudja, aztán vagy sikerül, vagy sem. De ha nem betegszem meg, akkor orvosra sincs különösen szükségem.

Miért írom mindezt? Mert ismét a tengerhez készülök, és hiszem, hogy a tenger megvéd, meggyógyít, segít megelőzni minden bajt és betegséget.

Gyermekkorom óta mágikusan hiszek a tengerekben. Persze nem csak a nagy vízben, de a folyókban, patakokban, erekben, sőt, az úszómedencében lévő vízben is. Életem nem kevés részét töltöttem vízben vagy vízen. Kissrácként úgy tanítottak úszni a modorukról és tapintatosságukról nem éppen híres haverjaim, hogy még hat-hét évesen elvittek a Gellért fürdő fedett medencéjébe, és nemes egyszerűséggel bedobtak a mélyvízbe. Előtte láttam, hogy a vízben úszók hadonásznak a kezükkel meg a lábukkal, de sokkal több tapasztalatom nem volt. Aztán persze valahogy kievickéltem a medencéből, de ettől a pillanattól kezdődően összenőttem a vízzel. Ma már, milliónyi órányi úszással a hátam mögött, emberek százait tanítottam meg a vízben lét biztonságára csak azzal, hogy egy pillanat alatt megértettem velük az úszás leglényegesebb momentumát, a helyes levegővételt.

Az emberek nagy része úgy próbál meg úszni, hogy beszívva egy jó nagy levegőt, tempózik egyet, a levegőt visszatartja, majd amikor már érzi, hogy fogyni kezd, akkor a víz felett kifújja, majd próbál ismét levegőt venni.  Ilyenkor persze ritmuszavarba kerül, mert az egy tempó – egy levegő ütembe hiba csúszik,  mert a ciklus végén egyszerre kellene kifújni és beszívni is a friss levegőt, ez pedig nem megy.

Én semmi mást nem teszek, csak a 4 – 104 éves korig terjedő klienseimnek megfogom mind a két kezét a mélyebb vízben, hogy ezzel is biztonságot adjak, és megkérem, hogy vegyen egy normális lélegzetet, majd tegye bele a fejét a vízbe és ott, a víz alatt fújja ki. Amikor kifújta a levegőt, feljön a víz felszínére, és már üres a tüdeje, tehát minden probléma nélkül képes újabb levegőt venni. Amikor háromszor, négyszer ezt elismétli, akkor már bíztatom, tegye meg ezt önállóan, úszva. Egy levegő fenn, egyet a vízbe, közben egy tempó.

Eddig még mindenkinek ment, és nincs okom kételkedni, hogy bárki ne tudná ezt teljesíteni. Persze egy akadálya van, ha egy frissen kreált frizura nem engedi meg, hogy a fejünket a vízbe tegyük.

Később aztán az úszás és vízilabda bearanyozta az életem, de felnőttként is állandóan róttam a vizeket. Lágymányoson, a Duna partján nőttem fel, délutánonként a vízibuszokat néztem a partról, teherhajók uszályait, sőt, elsők között láttam igazi szárnyashajót a Lánchíd alatt átsuhanni.

A tengerhez csak később, már vízilabdásként jutottam el. Ott voltam 1966-ban Genovában a Ferencváros felnőtt csapatával az Európa Kupa selejtezőn, amikor véres küzdelemben döntetlent játszottunk a Pro Reccoval, de 4:3-ra kikaptunk a Dinamo Moszkvától, és ezzel csak harmadikok lettünk, és csak az első kettő jutott tovább.

Ott láttam meg először a tengert. A rövid délelőtti csatangolás közben hirtelen a kikötő környékén találtam magam, és ahogy mondják, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

Aztán sok év, sok munkával telt el, míg nem 1978-ban, friss ügyvédjelöltként közös tengermelléki kirándulást szerveztem az újpesti ügyvédi iroda munkatársainak, Orebicbe, Korcsulával szemben a Dél-Dalmát partokra. Ott merítkezhettem meg először igazán a tenger csodáiban, és az addigi vonzalom szerelemmé vált.

Az akkori időkben persze még minden másképp volt arrafelé is. Nagy nehezen tudtam csak valahogy hozzájutni egy bérelt halászladikhoz, 4 lóerős Tomos motorral, hogy egy egész napra elvigyem a családom a távoli sziklák közé, kies öblökbe menekülni a zajos parti tömegek elől.

És azóta ez a felfokozott szerelem fogva tart, sőt, néha még jobban erőre lobban. A nyolcvanas években a spórolt pénzemen vettem a Bizományi Áruházban egy használt orosz 9 lóerős Vetyerok csónakmotort, és egy akkor húsz éves lepukkant lengyel felfújható gumicsónakot. A Wartburgomban a fülünkön is alkatrészek lógtak, fél napba telt, amíg összeállítottam a flottát, de délután már boldogan pöfögtünk Badija szigete felé, azt hiszem, ez volt életem egyik nagy napja.

Később nagyobb csónakkal próbálkoztam, de végül is a tengeri vitorlásbérlésnél ragadtam le, ez lett az én igazi tengeri létem kerete. Vitorlást – különösen elő- és utóidényben – elfogadható áron lehet bérelni ezer helyen, jó karban vannak, felszerelve, csak fel kell szállni, és már is indulhat a hajó.

Az első időkben én is ott nézelődtem ábrándos szemekkel a marinákban, egy-egy szebb hajó látványa szinte elandalított. Mára már inkább a távoli öblök, a csend és a tenger illata a fontos, az ott lét, amely kimossa belőlem a nagyváros minden üledékét, feltölti energiacelláimat, és boldoggá tesz.

Közel harminc éve tanulom folyamatosan a tengert, de még sehol nem vagyok. Át kellett rágnom magam az alapfokú meteorológián, tengertanon, parthajózáson, térképészeten, a GPS, a radar, a rövidhullámú rádiók megismerésén, a hajóvezetés, a vitorlázás, a navigáció rejtelmein, a csomókon, a horgonyzáson és kikötésen túlmenően.

Ma már honos vagyok a tengeren. Szeretek elülni a fedélzeten, elnézni a lassan mozgó hajók forgalmát, a hullámok sosem ismétlődő játékát, a felhők fel- és elvonulását, a parti sziklák domborulatait, vagy a közeli cédrusok bódító illatát. Amikor lemegy a Nap, elnyugszik a víz, estefelé aludni megy a szél is. Minden hajón van kis konyha, szívesen készülődök ráérősen egy esti közös lecsóra, vagy levesre, hogy aztán a sötétség már egy üveg könnyű borral köszöntsön ránk a fedélzeten.

Köszönöm Tenger, hogy befogadtál! Köszönöm, hogy otthonom lehetsz olykor, ha csak rövid időre is. Hogy el tudom kerülni a kórházakat, hogy csak néha kap le lábamról a nátha, neked köszönhetem. Megtanultam a szabályaidat, és örömmel alkalmazom a parton is, mindig beválnak. Van a tengeri hajózásnak egy vaskos szabálykönyve, amely a hajók összeütközésének elkerüléséről szól. Legfontosabb szabálya úgy szól, hogy bár jóllehet mindig be kell tartani ennek a szabályzatnak az utasításait, kivéve, ha a szabályok megsértése lehetővé teszi az összeütközés elkerülését. Mert a legfontosabb mégis nem a szabályok minden áron való betartása, hanem az összeütközés elkerülése.

Aki a Tengerhez indul, mindig készülődik!