Olvasom egy orvos szakértő barátom könyvét, amelyben az öregedés kezeléséről értekezik, arról ír, hogy milyen fontos, hogy ápoljuk az emlékeinket, ne hagyjuk kicsúszni őket a feledés homályába! Ma is, ha éppen olyan a kedvem, rákattanok a You Tube egyik-másik videójára, és máris azon kapom magam, hogy a Hey Jude dallamaira mozgatom a lábam, meg-megpróbálkozom a felső terccel, de persze az alsó is csak falsul jön ki a torkomon.

 

Készülve egy jövő heti beszélgetésre, amelyen gyermekeknek kellene beszélnem arról, hogy hogyan éljék túl korunk megannyi próbatételét – alkohol, kábítószer, bűnügyek, stb. – eszembe jutott az én iskolás korom, amelynek emléke már a feledés homályán egyensúlyoz.

 

A háború után születtem, 48-ban, tehát az ötvenes évek második felében lettem általános iskolai tanuló. Budán, a Bartók Béla út 27.-ben volt az iskolánk, a lánytestvéreim is odajártak, természetes volt, hogy én is ott koptatom a padokat.

 

Nem részletezem, de nehéz idők voltak ezek nekünk. Mint amolyan vidékről, Baranyából a fővárosba felköltözött családnak, elsősorban meg kellett birkózni a nagyvárosi lét buktatóival, de a háború után a szüleim a meglévő pénzükből vásároltak egy lebombázott tüzelőanyag telepet a Józsefvárosi pályaudvaron, majd rendbe hozták, elkezdtek dolgozni, amikor is 48-ban megjelent három úriember, és közölték, hogy ők most itt államosítanak mindent, és szegény apám, még a felöltőjét is csak vita után tudta elhozni. Ezt követően a kor lehetőségei között próbáltak meg talpon maradni, anyám éjjel-nappal szervezte a család életét, de a megrogyott apám inkább a bódulatot választotta, mint hogy végiggondolja a nehéz helyzetet. 56 után édesanyámat bebörtönözték – valamilyen semmi indokkal, 8 hónapra internálva Tökölre, – és hát ebbe apám már végérvényesen belerokkant, sem idegileg, sem fizikailag nem bírta ezeket a megpróbáltatásokat.

 

1958 Karácsonya előtt jött haza édesanyám az internálásból, apám csont soványan, a kasszában csak a felvett kölcsönökről szóló elismervények, a kérdés az volt, hogy hogyan húzzuk ki holnapig, amikor talán majd valami csoda jön, és az megsegít. Így köszöntött be a Karácsony, és én szomorúan, de megértéssel vettem tudomásul, hogy a kisebbre sikerült karácsonyfa alatt csak egy nem teljesen új flanel ing fekszik a nevem mellett.

 

Az ünnepek után aztán indultunk az iskolába megint, ahol az osztálytársaim hangosan mesélték, hogy ki, milyen ajándékot kapott Karácsonyra. Én nem vettem részt ezekben a beszélgetésekben, mert nem akartam beavatni őket a helyzetünkbe, inkább rajzolgattam, félrevonultam. Egy hangosabb csapat ott vitatkozott mellettem, sorolták az ajándékaikat, míg az egyik rám nézett, és nevetve kérdezte: na, Gyula, te mit kaptál? Először megrántottam a vállam, hogy hagyjál, mert most egy izgalmas villamost rajzolok magamnak, de csak nem hagytak békén, hogy mondjam már el én is!

 

Egy kockás flanel inget – mondtam, de hogy azért mégis felértékeljem a dolgot, hozzátettem, hogy ausztrál, és hogy csomagból jött. Egy pillanatra megállt a nevetés, és az egyik fiú szemtelen arccal gúnyolódni kezdett, hogy ez biztos nem igaz, mert minden gyerekjátékot kap, nem pedig használt flanelinget. Annyit még kinyögtem, hogy de, igen, flanelinget, de a kórus rákezdett, hogy hazudsz Gyula, hazudsz Gyula. Gondoltam, az érveim itt már nem sokat érnek, és ugyanazzal a lendülettel lekevertem egy meglehetős pofont a gúnyosan kérdezőnek, amitől a másik fiú eldőlt, talán el is esett. Hirtelen csend lett a teremben, és ekkor lépett be egy tanár. Talán csak azt látta, hogy ütöttem, vagy már csak azt, hogy a másik fiú sírva üvölt a földön fekve, mindenesetre engem azonnal megragadott, és felvitt az igazgatói irodába. Ott körülbelül már tudtam, hogy itt a világ vége, ennél kevesebbért is kidobtak már iskolából gyereket, pláne olyat, akinek az anyját internálták. Talán az igazgató vagy a helyettese volt benn az irodában, írt valamit, amikor megérkeztünk, és a tanár elkezdte mondani, hogy megvertem egy gyereket, és hogy ez borzalmas, stb. Ez már az igazgató számára is érdekes lehetett, mert szembefordult velem, és nyugodt hangon megkért, hogy mondjam el én is, hogy mi történt. Én lassan elkezdtem mondani az esetet, hogy az osztálytársaim kinevettek azért, mert én csak egy használt, csomagból származó flanel inget kaptam Karácsonyra. Az igazgató még egyszer rákérdezett, hogy tényleg, mit is kaptam a fa alá, én meg sírva kezdtem el magyarázni, hogy anyám most jött meg a börtönből, apám halálos beteg, és most csak ennyi jutott, de két éve én is kaptam egy igazi kis játék-gőzgépet, és jövőre talán lesz más is.

 

Ekkor csend lett a szobában, éreztem, hogy erős gondolatok cikáznak az igazgató fejében, talán most dől el a sorsom, de nem történt semmi ilyen. Nézett rám, hosszan, aztán csak magához húzott az a drága ember, megsimogatta a fejem, megszorította a vállam, és csak annyit mondott: megérdemelte! Az engem idecitáló tanár is megértette, hogy nem egy főben járó bűn elkövetője áll ott a szőnyeg szélén, hanem egy önérzetében súlyosan megsértett kis ember. Visszafelé már nyugodt volt, fogta a kezem, és visszamentünk az osztályterembe.

 

Azóta sok Karácsony telt el, és olyankor, ha ajándékot választottam a sok gyermekemnek az ünnep előtt, olykor-olykor megálltam egy-egy üzlet kirakata előtt, és felmerült, hogy egy új, kockás flanel inget veszek nekik, a megálmodott LEGÓ vagy más ajándék helyett.