Valamelyik hajnalban, éppen napkelte előtt percekkel, felmentünk a fiammal a Hármashatárhegy új kilátójához, a fagömbhöz, hogy lássuk, miképp kúszik fel a Nap koronája az égboltra. Hűvös volt, de nem hideg, az áprilisnak abban az időszakában, amikor már majdnem minden levél kipattant a fák ágain, tengernyi zöld borítja a látóhatárt, a gyenge szélre együtt hajladoznak előre meg hátra a levelek, és ahogy megjelent az izzó napkorong, ezüstté vált az ébredő Duna koszorúja.

Marci fényképezett, futkosott, tornázott, mint egy gyermekkutya, én meg két könyökkel rádőltem a frissen ácsolt korlátra, és legeltettem a szemem az ébredés színpompás színein.

Ha előrehajolok, lassan már látszik az életemben az életkorom hetedik iksze, de visszafelé is látok még jó messzire, tehát van viszonyítási alapom összemérni gondolataimat arról, hogy hogyan is éltem itt, ebben a kicsi országban mindeddig, és miért is maradtam, még ha már oly sok társam választotta a szerinte boldogabb világot.

1956-ban persze a szüleim is beszéltek arról, hogy sokan mennek, mi legyen velünk, menjünk vagy maradjunk? Beszéltek róla, de komolyan azt hiszem nem merült a távozás gondolata. Szorgalmas, igyekvő, becsületes emberek voltak, édesanyám kifejezett tehetség, talán zseni, de volt annyi magához való esze, hogy nyelvtudás nélkül, értékesíthető szaktudás, szakmai végzettség híján csak a fizikai erejét adhatná bérbe ott távol, és ha választani kell, akkor már inkább itthoni környezetben teszi ezt, ezért nem épít új életet.

A hatvanas években értem el vízilabdás pályafutásom első sikereit, és talán a világ legjobb játékosai között volt szerencsém fejlődni, tanulni. Volt közöttük nem egy, aki a Forradalom után kint maradt, kanyargós utakat járt be, de végül a többség visszajött. Ma már tudom, hogy aki kint maradt, az is élete végéig könnyes szemmel emlékezett a szigeti fedett uszoda hangulatára. Talán 1966-ban Németországban túráztunk a Fradival, már a Gyarmati Dezső volt a csapat edzője, aki olyan volt, mint Piszkos Fred, mert minden hibája ellenére egy érző szív dobogott a mellkasa alatt. Hamm városa felé robogott a vonat, én szokás szerint az folyosói ablak előtt állva órák óta néztem az elsuhanó tájat, amikor az edzőm mellém állt, és minden átmenet nélkül megkérdezte, hogy mik a terveim? Először nem is értettem pontosan a kérdést, hisz ő az edző, ő ismeri a csapat programját, de aztán röviden konkrétan rákérdezett, hogy hol akarok majd tovább tanulni, és nem akarok e kint maradni a németeknél? Megnyugtatott, hogy vannak jó kapcsolatai, és ha ilyen terveim vannak, szívesen segít. Tehetséges játékosnak tart, kaphatok egyetem mellett kb. 2000 márka ösztöndíjat, lakhatást, csak játszanom kell. De azért hozzá tette, hogy ő bizony már kétszer kint maradt, de mind a kétszer haza húzta a szíve!

Néztem az elsuhanó tájat, a rendezett kerteket, utcaképeket, az újabb kiadású autókat, de ugyanabban a pillanatban eszembe jutott a Duna part otthon, a Gellért-hegy, vagy az akkor induló vízibusz a Boráros térről a Római partra, és azonnal tudtam a választ, hogy nem, ez fel sem merülhet. Láttam a Dezső arcán, hogy örül is, meg sajnálja is, látta bennem a potenciált, de megértette, hogy én hasonlóképpen tősgyökeres magyar vagyok, mint ő.

A hetvenes-nyolcvanas években már szabadabban lehetett utazni, az innen-onnan felszedett, kínkeservesen megszerzett minimális nyelvtudásommal azért már nem lehetett eladni külföldön. Igyekeztem sokat utazni, vonzott a távoli táj, az ismeretlen vidék, szívem szerint egész életemben utazásszervező szerettem volna lenni, vagy hálókocsi kalauz, aki állandóan úton van. Ekkor jártam végig Európát, de eljutottam Amerikába, Japánban Ázsiába, Afrikába, megismertem a világ nem egy kulturális emlékét, emblematikus helyét, de végül is egy hét-tíz nap után elkezdett viszketni a bal fülem, nyomott a kisujjam, fel-felriadtam álmomban, és az étvágyam is jelentősen csökkent, és mindez csak akkor szűnt meg egy pillanat alatt, amikor feltűntek a magyar határőrök, és a kinti feliratok ragjait is pontosan értettem.

A rendszerváltás engem is magával ragadott. Boldog voltam, hogy végre kinyílt a világ, akkor és oda utazunk, ahova akarunk és képesek vagyunk megfizetni. Ügyvédi irodám ekkor lett véglegesen önálló, habzsoltam az információkat a nyugati világ fejlettebb ügyvédi szokásairól, gyakorlatáról. Volt olyan év, hogy két európai és egy amerikai komoly ügyvédi irodával kötöttem együttműködési megállapodást, és ennek keretében heteket töltöttem azzal, hogy megfigyeljem a titkaikat, és minél többet tudjak haza hozni, a saját irodámba. Először elkápráztatott a kategóriákkal jobb technikai felszereltség, a szervezettebb munkarend és az elegánsabb környezet, de ahogy telt-múlt az idő, észrevettem, hogy bizony ott sem kolbászból van a kerítés, hogy sokszor lélektelenek az ügyvédek, és ott is kevés a valódi kreatív jogász. Ilyen és olyan okokból persze, néha visszatért belém is a gondolat, hogy milyen lenne ott élni, de szerintem el sem jutottam a kérdés valódi feltevéséig, amikor már lázasan ráztam a fejem, és hangosan mondtam, hogy nem, nem, és nem.

A pályámon a kilencvenes és a kétezres évek hozták a csúcsot, azt gondoltam, hogy egy európai színvonalú ügyvédi irodát hoztam létre, szereltem fel és működtettem nyugati technikával, de keleti érzelemmel, és magyar fifikával. Ekkor már eléggé benőtt a fejem lágya, és felmértem, hogy én magyarul tudok igazán lyukat beszélni a másik ember hasába, én itthon értem ennek a semmihez sem hasonlító félig modern, félig feudális jogrendszernek az apró szöveteit, itthon én értem meg a magyar ügyfél komplikált problémáit, és itthon lehetek igazán sikeres.

A kétezres évek első évtizedének végén ismét felerősödtek a rasszista hangok, a társadalom jobbára kettévált, akárcsak más országokban, Európában. A jog szilárdnak hitt építményéből szorgalmasan kezdték kifűrészelni az egyes tartógerendákat, és ha egy-egy rossz pillanatomban fel is merült, hogy békésebb vidékek felé kellene elmenni, és itt hagyni az egymásra acsarkodó, értelmetlen hergelőket, de aztán másnap reggel csak kimentem a Hármashatárhegy alá a Hűvösvölgybe, megcsapott a tavasz illata, és legbelül tudtam, hogy felesleges itt minden kérdés és kétség, én itt maradok, végérvényesen.

Bár még felkerekezek – kis elektromos segítséggel – egy meredekebb emelkedőn is, és immár szabadon mehetnék bármerre, de most már biztosan tudom, hogy ez a kérdés lekerült bennem a napirendről. Nehéz, zavaros, ellentmondásokkal terhes korban élünk, itthon különösen, a korábbi életünkhöz képest minden gyorsabb, vadabb, gátlástalanabb, százszorosára nőttek az arányok. Hogy a gyermekek egy egyesült Európában, vagy tenyérnyire zsugorodott Világban hol találják majd meg a boldogságukat, nem tudom? Csak remélem, hogy a lehetőségeiket kihasználva, két kézzel és négy puttonnyal gyűjtik be a tudást mindenhonnan, és miközben honosak lesznek Párizsban, Münchenben és Madridban is, azért a támaszpont, a fészek, az otthon mindig itthon lesz.

Amikor 1963 tavaszán a Ferencváros vízilabdacsapatával először mentem külföldre, egyenesen Brüsszelbe, elképzelhetetlen csoda volt, hogy az első nap beszabadulhattam egy élelmiszerboltba, és vehettem egy üveg igazi Coca-colát, azonnal egy litereset, és ott, a pénztár mögött azon nyomban meg is ittam. Csoda, hogy nem robbantam fel az erős szénsavaktól, de úgy éreztem magam, hogy eljutottam a csúcsra, 15 évesen coca-colát iszom Brüsszelben. De amikorra leért az utolsó korty, már rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb a világon. Elkápráztattak a felhőkarcolók, a menő kocsik és az esti neonreklámok, de tudtam, Budapesten honos vagyok, ismerős, ott értem, hogy mit jelent az a szó: adj egy bélást!

Amikor erről beszélgetünk szűkebb baráti körben, szoktam mondani, hogy egy nagyobb tányér levesért nem megyek sehova. Ha menni kell, mert lőnek, mert nincs biztonságban a családom, akkor lehet, akkor talán, de miközben persze meg kell ismerni és át kell venni minden fejlett technikát külföldről, de használni, hasznosítani itt kell itthon, ahol élünk.

Megértem én persze mindazokat, akik ilyen-olyan okból elmenni kényszerülnek, mert nincs állás, nincs lakás, nincs jövőkép, rossz a hangulat. De még is azt gondolom, hogy itt kellene felvenni a harcot, itt kellene elkövetni mindent, hogy jobb legyen.

Itt sorakozik mögöttem Magyarország története Istvántól Viktorig, és látom, hogy népünk egész története küzdelem, harc, intrika, téves döntések sorozata. De éltünk, túléltünk. Most sem túl rózsás a helyzet, immár az utolsó gerendáknál járnak a fűrészelők, de ha majd rájuk omlik, új épületet építünk, amely lehet, hogy nem lesz jobb, de meg van az esély, hogy igen.

Nem rég egy távoli ország polgáraival beszélgettünk az itthoni viszonyainkról, és onnan úgy látszik, hogy bár sok a baj, de végül is itt van most a világ egyik legérdekesebb, legtöbb kihívással harcoló régiója. Hogyan és miképp válaszolunk a XXI. Század kihívásaira? Hogy sikerül túljutnunk a nemzet értelmetlen megosztottságán? Mennyire tudjuk kivenni a részünk az új kihívások, a technika, a tudomány fejlődéséből? Mennyire leszünk képesek közmegegyezésre jutni abban a kérdésben, hogy mi lenne igazán jó Magyarországnak az elkövetkező tíz, húsz, harminc évben?

Az íróasztalom sarkán József Attila, az éjjeliszekrényemen Kosztolányi, a lemezjátszón Latinovics, a DVD-k között a Rákóczi hadnagya. Értem Czóbel, Munkácsi képeit, Bartók, Liszt zenéjét, és leggyorsabban akkor dobog a szívem, ha egy magyar játékos a horvát vízilabda válogatott kapusa előtt lóbál döntetlen állásnál az utolsó tíz másodpercben.

Nem, nem megyek sehova, itt tudok, és itt akarok élni. Reggel ébredés után már az jár a fejemben, hogy mit kéne tennem ma, hogy javítsunk egy angströmnyit a köz dolgain, és este a Népszabadság lapjait forgatva magamnak szörnyülködök. Sosem szerettem magyarkodni, nem hittem, hogy mi különbek lennénk, mint a többi nép. Nem azért éreztem olyan nagyon legbelül magam magyarnak, mert kiemelkedtünk a többi ország polgárai közül, hanem mert engem ide hozott a gólya, ennek az országnak, ennek a népnek a kenyerét ettem, és talán ide járultam hozzá munkámmal.

Végre itt a tavasz, hét ágra süt a nap, a szél is elbújt, ideje készülődnöm, most délidőben mászom meg az asszonnyal a Hármashatárhegyet, hogy lássuk a fagömb kilátó felső emeletéről, tiszta időben mennyire látni el? Szerbusz hazám, köszöntelek!