Ilyenkor tavasszal általában nekiindulok a tengernek, szinte alig várom, hogy odaérjek. Már a téli hónapok második fele is nehéz, de aztán áprilistól kitör rajtam a tengeri frász, mennék már mielőbb, csak legyen alkalom.

Néhány idősebb barátommal évtizedek óta lessük az előszezoni hajóbérleti lehetőségeket, – ilyenkor már elég jó az idő és még viszonylag jók az árak, és szerencsére nem zsúfoltak a kikötők -, aztán, ha megvan a kiszemelt hajó, senki sem állíthat meg minket. A társaság törzstagjai vagy túl a hetvenen vagy már nagyon közelítik, de a fiatalabbaknak is erősen kell erőlködniük, ha az első udvarlásuk emlékét akarják felidézni. Többnyire városi emberek, akik ugyan odafigyelnek magukra, de a mozgásuk egy-egy hétvégi sétára, páros teniszre vagy sakkra korlátozódik.

Az ilyen hajóutaknak külön koreográfiája van. Miután nekem adatott meg, hogy immár három évtizede hajózom a világ tengerein, jó szívvel rám bízzák az út szervezését, ők csak a fedélzeti ellátás színvonalának emelésében jeleskednek egy-egy jobb kolbásszal, Becherovkával.

Idén is így volt, már decemberben tudtuk, hogy Trogírból indulunk majd, heten leszünk, mint a gonoszok, és május közepén, amikor már elvirágoznak a gyümölcsfák, és még találkozni lehet a hűvös böjti szelekkel és a szivárványos május melegítő napfényével, ilyenkor csodás a nagy víz.

Ezeken a túrákon igyekszem minden napra valamilyen aktív elfoglaltságot találni, egy-egy kirándulást, kilátót, barlangot vagy hegycsúcsot, ezzel is színesítve a hosszabb hajózás olykori egyhangúságát.

Amikor felvonult a csapat a hajó átvételére, mindenki lelkes volt, de azért végignézve magunkon észrevehető volt, hogy ez nem a húsz évvel ezelőtti csapat. Mindenki friss és határozott, de a konok idő finom késmozdulatokkal rajzolja arcunkra a ráncokat, és ha mindezt évtizedeken keresztül teszi, szép barázdákat mélyít el. A mellettünk készülődő hajó ifjú legénységéhez képest hajunk – már akinek van -, fehérebb a hónál, és ha egyikünk-másikunk nem figyel, látszik, hogy lassult a tempó.

A hajó kifutása előtt megbeszéltük az útitervet. A csapat doyenje, egy mérnök-közgazdász, akivel négy évtizede esszük egymás kenyerét szabadidőnkben, azt szerette volna, ha megmásszuk közösen a Korculával szemben elterülő Sveti Ilija nevű hegycsúcsot.

Én magam már vagy háromszor jártam fenn, ismeretem a nehézségét, de ha már az én kenyeres pajtásom szerény túlsúllyal és enyhén fájós bal lábával erre vágyik, hát legyen! A cél ismertetésekor láttam a többi résztvevőn, hogy bizonytalanok a vállalkozás kimenetelében, de ha már a csapat nagytekintélyű tagja ezt szeretné, hát miért ne?

Szombaton indultunk Trogírból és hétfő este érkeztünk Lumbarda marinájába, oda, ahonnan napkeltétől napnyugtáig pont szembe velünk ott magasodik az Ilija komor, sziklás csúcsa, olyan kevélyen és szigorúan, hogy a gyengébb idegzetűek csak szemellenzővel járnak a mellékhelység felé, csak hogy ne lássák állandóan.

A kedd este meglehetősen csendben telt el a hajón. Én még egyszer áttekintettem a hegymászás fontosabb jellemzőit. Pontosan megterveztük az utazást, az indulást, a kompot, mely átvisz Korcsuláról Orebicre, a két szendvicset és két félliteres vizet az útra, és egyben elmondtam, – mintegy mellékesen -, hogy nem árt az óvatosság, mert a hegyen léteznek erősen mérgező kígyók, amelyek harapása halálos is lehet. Na, ennél a mondatnál az addig lelkes résztvevők egy pillanatra abbahagyták addig folytatott tevékenységüket, megállt a kés a levegőben. Kígyók – kérdezték? Igen, – válaszoltam, de rögtön hozzátettem, hogy felesleges minden félelem, mert eddig senki sem látta még őket. Elmondtam, hogy jó barátom Tonci, az orebici hegyi túravezető és hegyi mentő, aki eddig legalább százszor mászta már meg a hegyet, ő sem látott még kígyót, – de ez már késő volt. A részvevőkbe beköltözött a bizonytalanság, a halvány félelem, mi lesz, ha mi mégis találkozunk egy szakasz mérges kígyóval. Aztán még mélyebb csönd lett, ki-ki folytatta a pakolást.

Reggel öt órára tűztük ki az ébresztőt, de én hallottam, hogy már négy órától libasorban vonulnak a csapat tagjai a kinti fürdőbe, hogy fél hatra pontban készen legyenek a reggelihez. Két falat paradicsom és vajas kenyér között még elhangzott egy-egy gyengéd utalás a mérges kígyók kiszámíthatatlan viselkedéséről, de jobbára mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. A csapat nagy öregje varázskrémeket kent a fájós lábára, napkrémet az arcára, balzsamot a hátára és kígyóriasztót a cipőjére, hátizsákját precízen eligazgatta, fél hétre mindenki készen állt az indulásra.

Nyolc órára értünk fel arra a pontra, ahonnan végül is a gyalogtúra elindult. Maga a hegycsúcs 961 méter magasan fekszik, de elég kesze-kusza az út, sziklákon, állandóan görgő köveken, éles sziklaperemeken halad felfelé. Én mentem elől, fiatalabb társam zárta a sort, középen pedig a derékhad, komótosan, de rendületlenül, állandó sebességgel. Először még aggódva nézegettem hátra, hogy az idősebek hogy bírják, de láttam, hogy arcukon ott az elszánás, ez most nem csak egy kellemes kirándulás, de még inkább egy próba, bizonyítás, hogy van itt még erő, megy ez.

Két óra kitartó és folyamatos mászás után értünk közvetlenül a csúcs alatt lévő egykori császári menedékházhoz, melyet még Ferenc József tiszteletére építettek, amikor 1875-ben Orebicen járt. Innen még kb. 200 méter színt emelkedés, még egy óra folyamatos menet, talán még élesebb kövek között, még meredekebben, és még lenyűgözőbb kilátás mellett a csúcsig.

Az öröké fiatal barátaim arcán átszellemült mosoly látszott, és persze még vadabb elszánás, hogy ha már eddig sikerült, akkor innen még inkább. A doyennek többször felajánlották a fiatalabb társak, hogy viszik a hátizsákját vagy a kabátját, de ő, minden segítséget halkan elutasított. Látszott, itt egy hatalmas meccs folyik a lelkében. Nem hittem el, pedig igaz, hogy ez az ember, aki felfelé még egy kicsit bizonytalanul lépett a sziklákra a bal lábával, most szilárdan, egyenletesen halad, nyoma sincs a fájdalomnak, éreztem, lelkében csak a cél elérése tüzel, tíz évet fiatalodott.

Még fél óra, és izzadtan, lihegve, de ott álltunk mindannyian a 961 méteres csúcson, és úgy néztünk körbe a tengeri öblökre, mintha a Mont Everestet másztuk volna meg. Fent a csúcson az öreg barátom lassan letette a hátáról a hátizsákot, kihúzta magát, és elnézett hosszan a lumbardai szigetcsúcs felé. Láttam, önmagában büszkén nyugtázta a teljesítményt, nem vallott szégyent.

Könnyes lett a szemem. Ez az ember, aki végigdolgozta az életét, hetente autózik ezer kilométereket, de már nehezebben vág neki egy magasabb emeleti lépcsőnek is, egy szó és hang nélkül, rendületlen tempóban felgyalogolt ezer méter magasra, és láss csodát, elmúlt a lábfájása, délcegebb, mint valaha, mosolyog, győzött.

Megvártam, amíg mindenki kifújja magát, aztán körbeálltuk egymást, átfogtuk két kézzel a mellettünk álló vállát, vagy fél percig csöndben maradtunk, majd kitört a háromszoros hurrá!

Én már tudtam, hogy az eddigi túraszakasz csak az érem egyik oldala, de le is kell innen jönni, az újabb 1000 méter, pláne lefelé. Ha felfelé nehéz volt, akkor lefelé kétszer az. Elég meredek lejtésben, folyamatosan apró, állandóan mozgó köveken kell haladni, alig harminc centiméter széles ösvényen, miközben jobbra mellettünk több százméteres szakadék tátong. Mindezt tűző napon, 30 fokban. De ment a csapat, mint az elkötelezett zarándoklat, és újabb három óra múlva lent voltunk, épségben, boldogan, a teljesített feladat boldogságával.

Ültünk visszafelé a kompon, két-három-nyolc fröccs azért elfogyott a tíz perces átkelés alatt, és szinte érezni lehetett, hogy kezdenek visszaernyedni az eddig feszesen dolgozó izmok, hogy nyugszik meg a lélek, hogy de jó, sikerült! Büszke voltam a barátaimra, legyőzték önmagukat. De nem csak én. Kifigyeltem, hogy miközben araszoltunk lefelé az ösvényen, a hegycsúcson összegyűlt a kígyóhadsereg, a kürtösök indulót fújtak, és a főkígyó megemelte a süvegét!