Hűvös hajnalra ébredtünk kedden, de én már fent voltam, mert azért csak izgatott a 100 méteres női hát döntője Rióból. Az olimpiai közvetítési dömping bizonyos fokig immunissá teszi az embert az eredmények valóságos értékelését illetően, hiszen annyi a kiváló eredmény, hogy valakinek legalább tíz métert kellene ugrani magasba, vagy ötvenet távolba, hogy felkapjuk a fejünket a hírre.

Miközben az ágyban kényelmesen nyújtózkodtam, és fázósan húztam vissza a lában a meleg takaró alá, aközben délceg, célra hangolt fiatalok küzdöttek az elemekkel, a szerekkel és persze versenyeztek egymással, hogy még jobban, még gyorsabban és még magasabbra jussanak. Valamikor én magam is sportoltam, sőt, a hatvanas évek egyetlen kitörési pontjaként fontos volt számomra a siker, dolgoztunk is rendesen, de még a világverő nemzeti válogatottban is a kemény munka között volt viccelődés, néha lazaság, és belefért egy szabadnap, kirándulás vagy esti buli. Ahogy most elnézem ezeket a végletekig feszült, szinte az életükért küzdő gladiátorokat, végtelenül tisztelem őket, becsülöm az elvégzett munkáért, és értem, hogy egy olimpiai kilencedik hely is nagyságrendekkel értékesebb, mint a beleszürkülés otthon a hétköznapokba. Aztán tovább gondolom mindezt, és próbálom a maga egészében tekinteni őket. Őket, akik valóban mindent feláldoznak azért, hogy elmondhassák magukról, hogy olimpikonok voltak. És bár lehet, hogy egy-egy versenyen nem sikerül az élmezőnyben végezniük, lehet, hogy kiesnek az elődöntő első fordulójának első meccsén, de ott van mögöttük az a rengeteg munka, koncentráció, hajtás, lemondás és szenvedés, ami beleépült a lelkükbe és a testükbe.  Aztán és majd az olimpiák után, amikor leteszik a szereket, amikor szögre akasztják a bokszzsákot, az élet napi küzdelmeinek színterén felsejlik majd minden nap az elvégzett munka emléke, és biztosan tudom, hogy ott is élre törnek, már csak gyakorlatból is.

De nem is erről szerettem volna írni. Sokkal inkább arról, hogy mi játszódott le a lelkemben, amikor sokadjára végignéztem ennek a nagyszerű magyar úszólánynak a versenyeit, hogy mit éreztem a szívemben, amikor egyszerű és lihegő mondatokban reagált az őt vallató újságírók kérdéseire, vagy, hogy mit éreztem az amerikai férj-edző önkívületi szurkolása alatt.

Hát összeszorult a szívem, és potyogtak a könnyeim. Nem elsősorban a győzelem miatt, hiszen győzni sok féle képen lehet. Egész lelkemben átéreztem ennek a végtelen hosszú és lemondásokkal terhes útnak minden nehézségét és szépségét. Azt már régóta tudom, hogy az én lemondásaim, olykor kílódásaim egy nagy család megfelelő életterének biztosításához talán elég, és bár voltak komoly teljesítmények az életemben, ilyet, amit itt láttam és látok, gondolni sem mertem soha. Ez a páros számomra örökre és visszavonhatatlanul a példák, a tanúságtételek első sorába került, mert az eredményeik, az ehhez vezető utuk és a gondolkodásuk párját ritkítja.

Ilyen-olyan okok miatt nem jutott időm az utóbbi hetekben az írásra, de hát ez nem kötelező számomra, csak lehetőség, de most rohantam a számítógéphez, hogy leírjam mindezeket a gondolataimat, mert nem akartam, hogy a mai-holnapi sajtóvisszhangok bármiben is befolyásoljanak.

A kettőjük teljesítményét úgy próbálom szemlélni, mint egy közös összeműködést. Őszintén megvallom, hogy mindennek az elmúlt négy évüknek a kulisszatitkai nem nagyon foglalkoztatnak. Nem vonzanak az intimitások, a pletykák, úgy jók ők számomra, ahogy vannak. Ebben engem az egész vonz, az, ahonnan elindultak és ahova elértek.

Egész életemben a kemény, a rendszeres munka híve voltam. A tehetség, az csupán egy lehetőség, amivel – sajnos – az emberek csak a legritkább esetben tudnak élni. Sok hétköznapi úriszabó ügyesen festeget, néhány burkoló szakiparos elindul néha egy amatőr maratonin, és bizony a TV-k rendszeres tehetségkutató műsoraiban gyakran tűnnek fel jó hangú énekesek, villámlábú táncosok és szép népdalokat előadó résztvevők. Azok a hétköznapok szivárványai, egy dolgos élet vidám kiruccanásai, amikor a vetélkedő után néhány nappal mindenki visszamegy a satupad mellé, és folytatja az addigi munkáját. De itt mást láttam, mást éreztem.

Egy – talán – átlagosan jó képességű úszó, és egy itthon nem különösebben ismert edző összekapaszkodása, tervszerűsége, elkötelezettsége és hite olyan végeredményt hozott, ami tökéletes, lehengerlő, döbbenetes és tiszteletet parancsoló.

A sikeres, erős személyiséggel megáldott emberek óhatatlanul irigyeket, pampogókat és intrikusokat szülnek. Aki nem tud fél óra alatt leúszni száz métert, az bátran kritizálja a bajnok edzésstílusát, felkészülési szokásait, gyanúsítgat, sejtet, keveri a trutyit. De a kiválókat ez sem zavarja, mennek tovább.

Néztem a bajnoknő bevonulását a medencéhez, ahogy rezzenéstelen arccal odaállt a rajkőhöz. Nem nézte a többieket, nem kóstolta a vizet, nem figyelt másra, csak és kizárólag a feladatára. Ő azért utazott el Rióba, azért úszta körül tízszer a Földet négy év alatt, azért emelt Himalájához hasonlítható súlyokat, mert tudta, akarta és hitte, hogy ha ő mindent bele ad, és ha ő adja bele mindenből a legtöbbet, akkor nem lehet más az eredmény, csak a diadal. Igen, ez az az üzenet, amit kivettem magamnak ebből a teljesítményből. Olyan jó lenne, ha a nálam fiatalabbak is megéreznék ennek a nagyszerűségét és utánozhatóságát. Ő nem sokat edzett és lelkesen, hanem rengeteget, elkötelezetten, lazítás nélkül. És edzőjével, férjével, együtt mert gondolkodni, újítani, kereste a lehetséges megoldások közül a legjobbat. Nem a legmodernebbet, nem a legkönnyebbet, és nem a mások által követettet. Elképzelte, felépítette a maga céljait, hozzárendelte az időt, a táplálkozást, a pihenést, a szerelmet és a szabadságot, mindent, szó szerint mindent, amilye volt, és belevágott. Ott, a medence szélén, a rajtvonalnál már számára nem volt kérdés. Ő akkor és ott befejezte már a felkészülést a megmérettetésre. Megkönnyebbülten állt fel, tudta, ő mindent elkövetett.

De jó lenne, ha adna az ég még éveket, évtizedeket, hogy legyen halvány reményem ebből az élményből magamnak új eredményeket faragni! Bár néha fáj a vállam, nehezen alszom, és sok minden nem megy már elsőre, de ilyen teljesítmények láttán visszatérni látszik az erőm és hitem, hogy igen, érdemes. Ha átszellemülve átveszem a sikerpáros módszertanát és lelki hozzáállását, akkor a holnapi lecsóm világbajnok lehet. Időben kelek majd fel, keveset reggelizem, bemelegítés után frissen megyek a piacra, hosszan és könyörtelenül válogatok a paradicsomok és paprikák között, és nem engedek a hagyma minőségéből sem. Otthon minden letakarítok csupaszra, műtőtisztaságú környezetbe, penge éles séfkéssel a kezemben milliméterre azonos karikákat vágok a paprikából, a paradicsom héját sokkolva veszem le, és a házizsír alaphangján pont annyi ideig főzöm a lecsót, amit pompázatos lesz. Aztán az asztalnál, a befektetett munka adta önbizalommal, lehajtott fejjel fogadom majd a dicséreteket, de belülről már a következő szintre, a szilvásgombócra készülök.

Köszönöm! Felállva emelem kalapom Hosszú Katinka és Shane Tusup teljesítménye előtt és mindkettőjük tiszteletére! Egyszer talán küldhetek nekik egy világbajnok lecsót!