Viszonylag fiatalon, 13 éves korom körül kezdtem erősebben fiúsodni, kezdett pelyhedzeni a bajszom, a pajeszom meg puha-pihe, de hosszú szőrökből lassan akkora lett, hogy a krakkói főrabbi is megirigyelhette volna. Édesanyám kora reggeltől késő estig távol volt, nővéreim szerte szét, az utcán meg senki nem szólt, hogy ideje lenne beretválkozni.

Nagybátyám egyszer aztán nálunk vendégeskedett egy hétköznap, csak felugrott pár szóra, és látván erősen növekedésnek indult bajszom, rám parancsolt, hogy most azonnal menjek el vele egy borbélyhoz, mert le kell vágni ezt a szőrrengeteget.

Megilletődve, de ugyanakkor roppant büszkén ültem bele a kényelmes fodrász székbe, a nagy tükörből már szinte egy felnőtt férfi nézett vissza rám. A mester megadta a módját a munkának, hosszan szappanozni kezdte az arcomat, nem nagyon hagyott szabad helyet a bőrömön, a vastag hab beterített mindent, amíg ő előbb egy megnedvesített fenőkövön, majd egy hosszú bőrszíjon élesre nem fente borotváját. Nem mondom, hogy nem pánikolt egy kicsit a szívem, ilyen éles és félelmetes szerszámmal még nem közelítettek az arcomhoz, de aztán – megfelelő várakozás, szőr-puhulás után – hozzákezdett az operációhoz. Finom mozdulatokkal metszette le a vékony szőrszálakat előbb az arcom jobb, majd a bal oldaláról, két ujja közé fogva bőrömet a hajlatoknál, az orrom alól is kiborotvált minden nem oda valót, majd úgy jó tíz-tizenöt perc múlva elkészült, lemosta finom, jó szagú kendővel az arcomat, majd valamilyen illatos szeszt öntött a tenyerébe, összedörzsölte, majd finoman az arcomra kente.

Ott ültem a budai kis fodrászat tükre előtt, és egy sima arcú, hirtelen felnőtté vált fiatalember nézett rám, rendezett arccal. Nagyon boldog és büszke voltam, és elhatároztam, hogy én ezt rendszeressé fogom tenni, és eljárok a fodrászatba, borotválkozni.

Aztán gyorsan telni kezdtek az évek, iskola, uszoda, lányok, – talán nem is éppen ebben a sorrendben – de elvitték minden időmet, nekem is át kellett állnom az önborotválkozásra, otthon, nem olyan puccos körülmények között. Először Barbon borotvakrémet használtam, és Pitralon nevezetű arcvizet, de kipróbáltam többféle márkát, míg el nem jutottam a véglegeshez.

Fiatalkoromban a férfiak még rendszeresen otthon borotválkoztak. Az idősebbek hagyományos szétnyitható, késes borotvával, a fiatalabbak már borotvapengével, de jobbára vagy borotvaszappannal vagy legrosszabb esetben borotvakrémmel.

Még csak udvaroltam az első feleségemnek, amikor kaptam tőle egy Németországból származó Tabac nevezetű arcvizet, amely illatával, kiszerelésével elvarázsolt. Vízilabdásként ekkor már sokat utaztam külföldre, a következő utamon már Tabac borotvakrémet, sőt borotválkozás utáni balzsamot is vásároltam.

Hát azóta bizony már nem kevés évtized eltelt, és miközben érdeklődéssel és izgalommal fedeztem fel a modern világ nem egy újabb termékét, valahogy megmaradtam a hagyományos borotválkozás szertartásánál. Minden reggel előveszem a Tabac borotvaszappanomat vagy a borotvakrémemet, és kedvem szerint egyik nap egyikkel, másik nap másikkal kenem fel a habot az arcomra. Megtanultam, hogy csak jó minőségű borzszőrből készült ecsettel érdemes hozzákezdeni, és nem szabad kapkodni, mert idő kell a habnak, míg puhítani képes a szúrós arcszőrömet. Közben persze időm marad átgondolni a napom, kinézni az ablakon, hogy esik e, vagy fúj, megbámulni a kopasz kobakomat, hogy talán mégis nekiindul sok százezer hajszál közül legalább egy tucat ismét a növekedésnek, de aztán vagy úgy öt perc múlva előveszem a borotvám, és szépen lehúzom a szőrszálakat. Ez után következik a hagyományos Tabac arcszesz, majd az arckrém. Így, évtizedek óta mindennap.

Sokszor látom külföldi útjaimon, tengermelléki marinákban, hogy az egyre gyorsuló világban a férfiak többsége már csak némi kész, gyári habot ken fel az arcára, aztán már is, azonnal húzogatni kezdi lefelé a szőröket, nem adva időt a felpuhulásra. Amikor elmennek mellettem, úgy bámulnak rám, mint egy őskövületre, aki borotvapamaccsal, borotvaszappannal, erősen hagyományos módon, ráérősen végzi ezt a mindennapi férfiszertartást.

Ma tizennégy éves a legkisebb fiam, neki írom innen ezeket a sorokat: ha lehet, ha vállalod, kérlek, őrizd meg a hagyományos borotválkozás rítusát felnőtt korodban is, add meg magadnak azt a napi öt perc extra békét és biztonságot, hogy a gyorsan változó világunkban van valami, ami nem változik, az önmagaddal való reggeli hosszabb szembenézés. Ezzel emlékezz nagyapádra, apádra, légy önmagad a tradíció!