Amikor késő ősszel vagy tél elején elsőre beborul, amikor a szelek versenyt futnak az idővel, én már elkezdek ábrándozni a tavaszról, a friss, melegedő fuvallatokról, a hétágra sütő napról. Idén sem volt másként, és amikor csak lehetett, én bizony kimerészkedtem a természetbe, mert nincs is szebb és jobb, mint járni egy jót az erdő szegletében.

Gyermekkorom óta túrázom, hol többet, hol kevesebbet. Amikor még „doktor úr” voltam, persze kevesebbet, ha csak a bíróságok és más hivatalok lépcsőinek rendszeres megmászása nem számítható ide. De akkor is hétvégente, nyáron vagy az őszi szünetben, gyakran felkerekedtünk egy-egy komolyabb sétára, hegycsúcsokra, régi várromokhoz vagy csak úgy járni egyet szabadon szombat délután.

Amióta több lett a szabadidőm, még nagyobb elánnal vetettem magam bele a természet felfedezésébe, gyakran fabrikálva magamnak kültéri programot, legyen az gyalog, kerékpárral, társaságban vagy egyedül. Sajnos gyakrabban egyedül, hiszen a fiatalabbak most másszák a hivatalok lépcsőit, az idősebbek, az egykorúak meg más felé irányulnak, nehéz a programok egyeztetése.

Most, márciusban már nagyon mehetnékem volt. A heti rendszeres hűvösvölgyi, reptéri sétámat rendben végzem – mindent tudok az erdei utak titkairól -, de valamilyen nagyobbra vágytam, komolyabbra, amiben még megmutathatom magamnak, hogy én is vagyok olyan, mint amilyen voltam.

Aztán eljött az idő! Már előző este megfogant bennem a terv: fel kell mennem a Pilisbe, a Prédikálószékhez ismét, mint tettük ezt tavaly a feleségemmel, csak most összefogottabban, hórukkosabban, úgy, mintha versenyen lennék. Persze, hogy nem vagyok versenyen, hisz ki az az őrült, aki versenyeztetne egy korombéli ifjút, de mégis, csak úgy magamnak, már csak legénykedésből, mit is bír a tapasztalt szerkezet.

Előző este, lámpaoltás után végig gondoltam még egyszer mindent. Előtte még lemértem a lehető legközelebbi út hosszát a kiindulástól a csúcsig, szintkülönbséget, menetidőt számoltam, pihenőidőket, és persze a felszerelést, amelyet vinni kell magammal.

Kiindulópontként a lehető legközelebbi pontot választottam, a Pilisszentlászló után lévő Som-rétet, az ottani parkolót, amely légvonalban csak 4,1 km-re van a csúcstól, menetben pedig 6 km. A pilisszentlászlói kiinduló ponttól már 6,5 km távolság a kilátóig, bár ugyan a legyőzendő szintkülönbség 150 méterrel kevesebb.

Reggel frissen és tettre készen ébredtem, gondosan, pontos méretűre vágtam a két szendvicshez való kenyeret, egyenletesen kentem meg hozzávalóval, előírásszerűen csomagoltam védőfóliába, még Varga tizedes is megdicsért volna a Váci Híradósoknál, ahol a hatvanas években szolgáltam, mint sorkatona.

Hátizsák, térkép, túrabakancs, vastag zokni, két félliteres víz, akkutöltő, alma, távcső, fényképezőgép, száraztrikó – és kész a puttony. Az autóban, 7:53 perckor, amikor megnyomtam a gázpedált, úgy éreztem magam, mint Dávid hadnagy, aki bevetésre indul az Andokba, az ott portyázó partizánok ellen.

A Nap hétágra sütött. Ez volt az első igazi tavaszi nap, a hőmérő percről percre emelkedett, már reggel elérte a 15 fokot. Szél szinte semmi, felhők sem, és én vidáman robogok célom felé, hogy teljesítsem a senki által nem követelt szintet. A Som-rét magassága 295 méter a tengerszint felett, egy óra alatt otthonról ideértem. 8:53 perckor menetkészen lezártam a gépkocsi ajtaját, és elindultam a csúcs felé.

Az előkészületek során felmértem, hogy a lehetséges megközelítési pontok közül ugyan ez a Som-réti a legközelebbi, de sajnos ez van legalacsonyabban is a 639 méteres hegycsúcshoz képest, tehát innen emelkedik legerősebben az út. De agyam komputere feltehetőleg vírust kapott a túlzott önbizalmamtól, mert a baljós sejtések ellenére ezt a kiindulópontot javasolta.

A felfelé vezető út egy erdészeti feltáróút volt, favágók, erdei szállítójárművek használják, jól járható, de piszok meredek. Az indulás után szinte azonnal erős kaptatóra váltott, és az bizton látszott, hogy a kb. 300 méterre lévő kanyarig emelkedik rendesen. Mint régi partizán, tudtam, hogy az ilyen bátorságpróbán az az elsődleges, hogy állandó, egyenletes tempót tartsak, ne túl gyorsat, de persze ne is lassút, már ha még ma odaakarok érni. Felvettem egy jó kilépős menetet, szívtam a friss levegőt, élveztem a csodálatos időt, és húztam felfelé. A kanyar után jól látszott, hogy a következő kanyarig sem változik az út emelkedése, sőt, mintha a vége felé még rá is tenne egy lapáttal, de sebaj, vagyok olyan legény, mint Sobonyi Pista – daloltam magamban, halkan. Feljebb, amikor már a harmadik kanyart is elhagytam, a favágók gépei élénken zakatoltak, gyérítették az erdőt, helyet csináltak a növekvő fáknak, rendben összerakva az összevágott törzseket, ágakat. Öreg, kivénhedt terepjárókkal jöttek, és bizony megállás nélkül berregtek a motorosfűrészek, úgy látszik, itt nincs szakszervezet, hajtják magukat megállás nélkül, a jobb teljesítményért.

Útelágazáshoz értem, szívem rendesen dobogott vagy kétszázzal, de a nagy löttyös indulat dolgozott bennem, nem nagyon adtam magamnak hosszabb pihenőidőt. Persze a meredekebb út volt az enyém felfelé, újabb és újabb kanyarok jöttek, minden változott, csak az emelkedés szöge nem. Már vagy háromnegyed órája száguldoztam felfelé, amikor egy kanyar után hirtelen feltűnt a Prédikálószéken trónoló kilátó sziluettje, jó magasan még, de már elérhető távolságra. Az egyik kanyarban megálltam kifújni magam, és miközben egyhajtásra lehúztam az egyik vizet, röhögtem magamon, hogy mit is csinálok én itt és most? Hova rohanok, miért kínzom magam, kinek és mit akarok bizonyítani ezzel az őrült menettel – de aztán választ sem várva ismét a hátamra kaptam a puttonyt, és iszkiri, gyerünk tovább.

Már jó egy órája mentem, amikor a lombok között nem felettem, hanem távolról, de velem közel egy magasságban feltűnt az új kilátó barnás-vörös épülete, tudtam, hogy közel a győzelem.

9:23 kor, 90 perccel az indulás után felrohantam a kilátó legmagasabb  szintjére, és feltettem a lábam a korlát alsó összekötőjére, mint egy vadász, ha méretes dámvadat ejt, és fényképezőgép előtt akar pózolni az utókornak. Szerencsére egyedül voltam, nem hallhatták tüdöm sípoló zakatolását, véreres szemeimet és azt, ahogy büszke és délceg felsőtestemmel ráfekszem a korlát enyhet adó támasztékára.

De sikerült, – éreztem, -sikerült 90 perc alatt feljönnöm több, mint 300 métert emelkedve, sikerült teljesíteni a tavaszköszöntő vállalásomat, és sikerült teljesen kikészülnöm.

Csodálatos volt a kilátás. Bár a reggeli pára még nem oszlott el, ezért a Dunakanyart inkább csak sejteni lehetett, mint látni, de pár száz méterre minden jól látszott, fenséges volt és ünnepi.

Határozottan meg voltam elégedve magammal. Az bizonyos, hogy én már nem nővök fel, gyermek maradok örökre, lázongó, próbázó, állandóan bizonyító gyermek, aki szeretne az édesanyjától egy kis plusz elismerést bekaszírozni, és ezért eszement teljesítményeket is bevállal.

A szívem lassan lenyugodott, már csak kétszeres sebességgel kapkodtam a levegőt, de felnéztem az égre, édesanyám tekintetét kerestem a kékség mögött, jelezni szerettem volna neki, hogy sikerült, mama!

Aztán ráérősen lesétáltam a padokhoz, felhívtam az asszonyt, meg a gyerekeket, hogy megosszam velük a dicsőségemet, majd leültem komótosan enni, mind a két szendvics hamar elfogyott.

Néztem a kilátót, meg a környező padokat, és erősen fogadkoztam magamban, hogy várjatok, jövőre jövök ismét, már megvan a szintidő, és legközelebb legalább egy percet javítok. A gyermek álma mindig kalandozó! Aki a Tengerhez indul, mindig készülődik!