Aznap megint iszonyú meleg volt, csak estére csökkent némileg a hőmérséklet, kisebb tüzet gyújtottunk a víz mellett, étvágyunk úgy sincs, sütni nincs kedvünk, de a szúnyogok ellen talán ér valamit.

A beszélgetés mindig a foci körül kezdődik, de a hevesebbek hamar áttérnek a politikára: kinek a narancsosok, kinek a vörösök, kinek a zöldek a kedvencei. Az öreg Dragos, aki szociológus kutatóként dolgozta végig az egész életét, inkább hallgatta a vitatkozókat, de egy hosszabb csönd után megszólalt:

       Uraim, én minden véleményt tiszteletben tartok, még a saját magamét is, de meg kell mondanom, hogy szerintem az igazi és egyetlen értelmiségi alapállás csak az ellenzékiség lehet. Egy valamire való értelmiségi, – ha csak nem államelnök vagy miniszterelnök, – jobbára a tudásából él, és ha elég jól figyel, élete felére viszonylag jól megérti, hogy a hatalom mindig csak a társadalom kisebb vagy még kisebb részének az érdekeit képviseli. Nincs ez mindenütt így a világban, de nálunk, meg talán a környező országokban – na jó, lehet, hogy Ausztriát kivéve – történelmileg úgy alakult, hogy az éppen hatalomra került kormányok pontosan tudták, rövid az idejük, hogy bármikor elzavarhatják őket, ezért sietniük kell, a saját zsebük megtömése mellett elvbarátaik érdekeire figyeltek, az egész társadalom távlatos céljai kívül maradtak az érdeklődési körükön.

Elnézem a manapság egyre gátlástalanabbá váló kormányerőket, meg a velük emígy meg amúgy szemben álldogáló – vagy inkább dülöngélő – ellenzéket, és bizony nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy esetleges következő új rezsim hirtelen magáévá teszi országunk távlatos érdekeit, kiegyenlíti az esélyeket, visszaállítja, vagy inkább megalkotja a kornak, a társadalomnak és az európai normáknak leginkább megfelelő törvényeket. És be is tartja, tartatja őket! Félek, hogy első intézkedéseivel meggyengíti a politikai riválisait, aztán hosszan osztogatja szimpatizánsai között a jobb állásokat, aztán a gyengébbeket, végül portás is csak kegyenc hozzátartozója lehet majd, majd felállít egy vérbíróságot, és legyilkolni készül mindenkit, akiről azt hiszi, hogy bármikor is ellene tett. Közben persze ezernyi feladat várna az új kormányra, amely a régi elit tizedelésével van elfoglalva, meg az új hatalom fortélyainak kitanulásával. Miután szakember egyre kevesebb, és aki van, az sem akar vagy mer elmenni a politika szolgálatába, az új hatalom megbízható, de hozzá nem értő embereket is kénytelen alkalmazni, akik minden változás ellen lesznek, nehogy hibázzanak. Egyszóval, hallgatom az urak éles kirohanásait választott politikai csapataik mellett, de megvallom, én már csak megmaradok mértéktartó ellenzékiként. Mert mértéktartó, kritikus, de jószándékú ellenzékire mindig szükség van, kérem szépen. Mi vagyunk azok, akik figyelemmel tudjuk kísérni a mindennapi politikai folyamatokat, észreveszünk olyan, látszólag apró csúsztatásokat, vagy akár törvénytelenségeket, amelyet a széles közvélemény vagy nem ért, vagy nem jut el hozzá az információ, vagy bonyolultabb, mint kettő meg kettő. Mi, így a vége felé már nem dédelgetünk magunkban kormánytisztviselői vagy nagyköveti reményeket, előéletünk miatt már kiismertek eléggé ahhoz, hogy ne bízzanak bennünk, és ha nem ittuk el vagy nem kártyáztuk el az eddigi megtakarításainkat, akkor maradt annyi az életünk munkájából, hogy valamilyen látszólagos függetlenség illúziójában élhetünk. Tehát persze jó lenne, ha jobban mennének a dolgok, de erre viszonylag kevés a remény, úgy, hogy én – nagy tisztelettel, és szerényen – de megmaradnék mindenkori ellenzékinek, kritikus, de jóindulatú ellenzékinek, aki fenntartja magának a morgáshoz való jogot.

A folyó felől meleg szél fújdogált, a füst megdőlve kúszott az apró tarajokon, Visnyai, a nyugdíjas történelemtanár, akinek szőlője van fenn a hegyen, megértően bólogatva adta tovább a borosüveget. Csend lett, hosszú csend, jól hallatszott a békák kuruttyolása.