Budapest, 2017. szeptember 21.

Látomásom volt: jövök befelé Budaörs felől az M7/M1-es autópályán, bár reggel nyolc óra van, még is úgy jó hatvannal, tempósan, zökkenőmentesen haladok, a Sasadi út előtt lévő széles, három sávos alagút lejárórendszer egyre csak nyeli a járműveket. Ezzel sebességgel érem el a másfél kilométerre lévő földalatti körgyűrű becsatlakozási pontját, ahol hat sávban haladnak egy irányba jó tempóban az autók, és alig hat perc múlva már ki is sorolok a szélső lekanyarodó két sáv egyikébe, elhagyom a körgyűrűt, és haladok felfelé a Mexikói útnál lévő 3-as számú kijárat felé. Nem telt el több, mint tizenöt perc azóta, hogy elhagytam az őrmezői M1/M7-es autópályát, és már is az M3-mason autózok Hatvan felé.

Ez az ábránd, látomás vagy vízió már évek óta hatalmában tart, gyakran felmerül, olykor szóba is hozom, de igazán még nem beszélgettünk róla.

Az elképzelésem abból a tényből indul ki, hogy évről évre egyre több a gépkocsi mindenütt, így Budapesten is, de a mozgásukat kiszolgáló létesítmények részben nem épülnek a forgalom növekedésével arányosan, másrészt nincs is nagyon hol, hiszen a város lényegében beépült, bontás, hatalmas útlezárások, dugók és még nagyobb káosz nélkül már lehetetlen bővülni, miközben a növekedés nem áll meg. Felfelé, az épületek fölé nem nagyon lehet építkezni, ez drága, és városkép szempontból is vitatható, tehát ez sem lehet a fejlődés útja. Megfelelően biztonságos, gyors és kiszámítható közlekedés nélkül az egész gazdaság haldoklik, mert sem az emberek, sem az áruk nem tudnak eljutni időben, kiszámíthatóan, biztonságosan a rendeltetési helyükre. Van tehát egy komoly társadalmi probléma, egy sürgősen megoldandó feladat, de – sok más mellett – erről sem beszélünk, hogy hogyan lehetne Budapest közlekedését átfogó módon, ésszerűen, tervezhetően javítani, fejleszteni, korszerűsíteni!

Ha nincs reális alternatívája a földfelszíni látványos bővülésnek és fejlesztésnek, ha nem kivitelezhető a város feletti közlekedés megoldása, akkor csak egyetlen lehetőség marad: levinni a motorizáció fő ütőerét a föld alá, oda, ahol – persze ezernyi probléma, akadály, és még ki tudja, milyen gondok leküzdése után – reális remény látszik arra, hogy komoly és pozitív változást hozhat a város egész közlekedésében.

Ha valahol a Petőfi híd és az Árpád híd hozzávetőleges magasságában felrajzolnánk egy kört, vagy ellipszist a város térképére, hogy annak keskenyedő oldala valahol a pesti nagykörút és a budai kiskörút vonala alatt haladjon, akkor létrehozhatnánk egy hat vagy akár nyolc sávos alagutat, mely körbe öleli a belvárost, és felszíni akadályok nélkül biztosítani képes a folyamatos forgalmat minden irányba. Az ellipszis közepén, a város nyugat-keleti középpontjában még egy átlós átkötés is készülhetne, mellyel az egyirányúsított forgalmat fele úton el lehetne hagyni, le lehetne vágni a második félkört.

Ehhez a földalatti körgyűrűhöz a városból sugárirányban a bevezető autópályákról és az autópályákra lehetne be- és kihajtani, de a szakemberek más kihajtási lehetőséget is tervezhetnének.

Ezzel a megoldással a városon áthaladni szándékozó sok ezer vagy tán tízezer gépkocsi távoltartható lenne a várost központtól, továbbá a város egyik feléről induló gépkocsik szinte akadálymentesen haladhatnának át a zsúfolt belváros alatt, ezzel időt, üzemanyagot, esetleg emberéletet takaríthatnánk meg, és mindezt biztonságosan, tervezhetően. Feltételezem, hogy majd mindenki számára nyilvánvaló ennek az egész föld alatti autópálya gyűrűnek és rendszernek az előnyei.

A látomás látomáshoz méltóan grandiózus, mert hatalmas munkát feltételez, rengeteg pénzt, és persze rendkívül szerteágazó tervezői, mérnöki munkát, sok-sok előzetes vitát, ötleteket és elhatározást. Én minden akadály, probléma és kétkedés ellenére azonban bizakodó vagyok, mert mindez megvalósítható. Egyetlen részlete sem kivitelezhetetlen, legfeljebb nem pontosan ott és úgy, ahogy előszörre elképzeltük. Ma csak a képzelet szab határokat egy közlekedési létesítmény megvalósíthatóságának. Egy ilyen, a város egész közlekedését alapvetően befolyásoló, és az itt élő emberek mindennapi életét ennyire közvetlenül érintő kérdés más világvárosokban is felmerült, és sok helyen megfelelő válaszokat adtak. Ha más városok képesek voltak mind erre, mi mért nem? Ez is lehetne egy olyan kihívás, mint egy Olimpia.

Sok pénzbe kerül? A Nagymarosi vízilépcső tervezése és félig elkészülte nem került rengeteg pénzbe? A Paksi Atomerőmű fejlesztése nem kerül rengeteg pénzbe? Másrészről azt gondolom, hogy mindenki szívesen fizetne egy ilyen lehetőségért, ha választhatna aközött, hogy egy óra alatt vánszorog át a városon díjfizetés nélkül – ma még, – vagy fizet mondjuk 800 Ft-ot, és 15 percen belül már el is hagyta a várost.

Meggyőződésem, hogy van ma a világban annyi szabad, befektetésre váró pénz, amellyel meg lehetne finanszírozni,  – legalább is nagyobb részben – egy ilyen gigaberuházást, ha a befektető látja, hogy befektetése belátható időn belül megtérül.

Amiről is most írok, az egy bátor elképzelés, egy megoldási javaslat az egyre égetőbb problémára, persze nem az egyetlen lehetőség, és lehet, hogy nem is a legjobb. Jobb azonban nem jut az eszembe! De hogy ez a probléma létezik, hogy erről minél előbb és minél szélesebb körben beszélni, beszélgetni kell, az bizonyos! Törekék költségekből műszaki alternatívákat lehetne készíteni, szakemberek bevonásával minél több közösségi beszélgetéseket kellene kezdeményezni, cikkeket kellene írni a kérdésről, beszélni kellene róla a televíziókban, rádiókban, írni az újságokban. El kellene kezdeni foglalkozni a belváros alatt létesítendő, nagy kapacitású, a városhatárig kinyúló leágazásokkal rendelkező modern gyorsforgalmi alagútrendszer megvalósíthatóságával, költségelemzésével, útvonaltervek alternatíváinak felrajzolásával, megtérülési számítások végzésével, ennek a környezetvédelmi, balesetmegelőzési, egészségvédelmi, és még ki tudja milyen más aspektusaival, mert telik az idő, a probléma egyre nagyobb lesz, és a megoldás lehetősége egyre csúszik.

Ha bármelyik kormány nagyot akar alkotni, itt a soha jobb lehetőség, hogy nevét beleírja a történelmünkbe: alapvetően átrajzolni, egészségesebbé, élhetőbbé tenni a világvárost, ez nemes feladat.

Én készen állok. Aki egyetért, aki csak akár csírájában is lát lehetőséget a megvalósításra, vagy aki csak beszélni, beszélgetni hajlandó a kérdésről, kérem kommentálja, ossza meg, vesse fel baráti beszélgetéseken, foglalkozzon róla, álmodozzon vagy álmodjon valóságot. Fiatalok, ifjú titánok! Nektek való feladat megálmodni a valóban emberarcú város közlekedésének jobbítására szolgáló tervet. Minden csak rajtunk múlik! Köszönöm! Jó utat!