Idén is minden rekordot megdöntött a nyárelejei kánikula, a Duna hol kiszáradt, hol elöntött mindent, tehát rendben mennek a dolgok a világvége felé. Már a tél végén eldöntöttük, hogy a lányommal nyáron felfedezzük Portugáliát, Cilának feltett szándéka, hogy a vízilabda mellett a hullámlovaglásban is az elsők között szeretne lenni, bár ez nálunk nem annyira nemzeti sport, mint a vizipoló. Otthon erre legfeljebb az Aquaparkban van korlátozott lehetőség, ezzel nem nagyon lehet villogni, de egy igazi apa nem nagyon tud ellenállni az ilyen vágyaknak, tehát irány Portugália.

Pár napja érkeztünk, még csak kóstolgatjuk a helyi ízeket, de az látszik, hogy nem volt rossz döntés ez az utazás. Nem nagyon szeretem a kiemelt turistacélpontokat, az egymás kipuffogójába érő japán turistabuszokat, a kilométeres sorokat azok előtt az atraciók előtt, amelyeket egyébként az interneten majd életnagyságban kényelmesen is megnézhatünk.

Engem igazán a való élet érdekel. Hogy élnek, hogyan közlekednek, hogy vásárolnak a helyiek,mit eszenek és hogy rugnak be, mivel tötik a szabadidejüket? Míg mások egy híres képtár kincseiért állnak sorba, én a helyi városi buszforgalom menetrendjét tanulmányozom, vagy a piacon nézgelődök, tökök és padlizsánok között.

Portugália körülbelül akkora, mint Magyarország, lakosa sem sokkal több, csak Európa nyugati szélén fekszik, a hatalmas Atlanti óceán mossa határai felét. Gazdaságára, és sok egyéb mutatóra vetítve is sok a hasonlóság velünk, de én most igazából a hullámszörf izgalmai után kutakodok, mert ez nálunk szinte ismeretlen.

Az első nap lementünk az óceán partjára, amely olyan csipkézett, kisze-kusza, sziklákkal, zátonyokkal teli, hogy a part szinte a tenger felől, de a szárazföld felöl sem nagyon megközelíthető. Az óceán évmilliók alatt meredek sziklafalakat vájt a közetekbe, néhol ötven, száz méter magas, meredek és csipkézett partfal zár el a víztől, de a tengerfelől sem merészkednék közelebb a parthoz, mert a hullámok emelkedéséből és magasságából jól látszik, hogy milyen egyenetlen a fenék, tele sziklákkal, kövekkel, hajóval kész öngyilkosság itt mászkálni.

Mit lehet egy ilyen hosszú, szinte megközelíthetetlen tengerparton csinálni, ami még üzlet is? Hát szörfölni! Fogni egy műanyag  vagy fadeszkát, felvenni egy melegentartó gumiruhát, hogy ne fagyjon bele az ember a 15 fokos vízbe, és már is indulhat a móka: megmászni azt, egy pillanat alatt felvéve a hullám ritmusát, felállni, és vele rohanni a part felé, addig, ameddig az ember már érzi,  hogy istenkísértés amit csinál.

A keskeny völgyekben, ahol ki lehet jutni a vízhez, megtelepedtek a szörfbázisok, ahol persze mindent lehet kapni: deszkát, vízálló ruhát, fényképezőgépet, vizi cípőt, kakukkos órát, de mindezt bérelni is lehet nem nagy összegért, és minden második helyi fiatal itt oktató, hisz már a kisújukban van az egész szörf tudomány.

Leültem a parton, előttem a vízben legalább száz-kétszáz gumiruhás öngyilkosjelölt,és mind megy előre a csúszos sziklákon mint a mérgezett egér, hogy a soronkövetkező hullámmal a part felé röpítse magát. Bámulatos és csodálatos is egyben. Lenyűgöző!

A kezdők bemelegítéssel indítanak. Mert senki ne gondolja, hogy ez valamilyen kényelmes kikapcsolódás! Én húsz évig vízilabdáztam, és mint tudjuk, ott sem mennek a szomszédba egy kis erőfeszítésért, de amit itt láttam, az minden képzeletet felülmúlt. Be kell bizony melegíteni, mert itt minden izom maximális erőfeszítéssel dolgozik – órákon át, jeges vízben, pihenő nélkül.

Amikor bemelegedett a társaság, akkor a fiatal jóképű oktatók megmutatják az alapfogásokat. Deszkákat fektetnek a földre, majd a tanulót ráfektetik, és megtanítják, hogy hogyan kell felállni. Menetben. 15 fokos vízben, a hullám sebességét felvéve. Könnyű nem? Ahogy ellestem, először az egyik lábat fektükben óvatosan, de gyorsan maguk alá kell húzni, majd a másikkal elé, de a deszka közepe felé lépve először meghajolni, és ha megvan az egyensúly, – és a sebesség – akkor térdben kicsit megrogyva, az egyensúlyt végig megtartva kell felegyenesedni, és vezetni kell a hullámot, hogy a lendület ereje tolja előre a deszkát.

Csoda egy látvány! A 9 éves legénykéktől a 85 éves mokány öregekig mindenki dolgozik. Mindenkinek megvan a maga technikája, minden szempár figyeli a hullámokat, hiszen minden hullám más. Azt mondják, hogy minden hetedik-nyolcadik  hullám erősen magasabb, mint a többi, tehát figyelni, számolni kell. Közben a partra szörfözött játékosok a deszkára feküdve óvatosan eveznek befele, visszafelé, hogy minél gyorsabban elérjék a minél jobb rajtpoziciójukat, hogy ismét kezdődjön előről a játék.

Fent ültem a magas sziklákon, és néztem őket. Itt nincs semmi flanc, mindenki a maga, olykor már kopott neoprém ruhájában küzd, a deszkák is némileg használtak, nyomot hagyott rajtuk a zátony és a szirt, de mindenki boldog. Látszik, hogy az emberek alig várják, hogy véget érjen a munka, és rohannak a partra egy jót deszkázni. Vannak egészen elképesztő profik, akik távolról kezdve majdnem a partig nyomják, kecsesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen.

Ez talán az egyik legegyszerűbbnek látszó sport, csak egy deszka kell hozzá, és pár száz óra gyakorlat. Egy jobb deszkával 10 évet is elcsúszkál egy ember, a ruha is kibírja eddig. De az ember? Sőt, egy ország. Az jól látszik, hogy itt az egész turizmus erre épül, minden házban van egy deszkabolt vagy kölcsönző, olykor kettő. Mindenki egyszerű, barátságos, segítőkész. Nincs ordítozás, zene, buli, itt csak kőkemény küzdelem van a hullámokkal, és önmagukkal, a legősibb elemekkel. Aki itt eltölt egy-két órát, azt nem kell este ringatni, és biztos, hogy nem marad a vacsorából a tányérján.

Nagyon tetszik ez a természetközeli élet. Friss sós óceáni levegő, egy nagyon nehéz, de érthető sport, sok vidám ember, akik mind boldogok. A lányom már olykor feláll, látom az arcán az elszánást, ha törik, ha szakad, ő ebben is mester lesz. Ha erő van, ha hit van, mi kell még? Nézem a távoli hullámokat, a kavargó emberáradatot, és megnyugszom, idén is jól döntöttünk. Viva Portugália!