Pont az ilyen helyeket szeretem! Semmi cécó, de minden a helyén van. Ericeira Lisszabontól kb. 40 kilométerre van északra, az Atlanti óceánnál, a partja se kikötésre, se strandolásra nem igazán megfelelő, mert hideg a víz, sziklás a part, és erősek a hullámok.

Régebben egyszerű halászfalu lehetett, de a hullámlovaglás divatba jöttével felfedezték maguknak a szörfösök, és ha mást nem is, de szörfözni az bizony itt lehet igazán.  Meg persze halászni, hiszen a végtelen óceán biztosítja a friss fogást. Az árapálynak és a hullámok minőségének itt minden helybeli nagy tudora, amig ők a kocsmában vannak, addig felesleges lemenni az óceánhoz, addig nincs számottevő hullám.

A kis halászfalú a turizmus hatására elkezdett fejlődni, kiépült minden, ami a normális, a praktikus és emberi léptékű vendéglátáshoz kell.  Itt nincsenek luxusszállodák, wellneszek, sportautók, milliárdos moszkvai dámák, ide a portugál középosztály jár, meg a helybeli lakosok. Egy forgalmas országút keresztezi a települést, attól jobbra a régi meseszerű óváros, ahol minden ház egy üzlet, egy kávézó vagy mindkettő. A házakat kékre és fehérre festik, az ablakokban sok helyen piros virág, a falakon csempék, kékek, barnák, mindenféle élethelyzetből véve a témákat. Az útburkolat kis négyszögletes bazaltkő, magassarkúval errefelé életveszély lehet járkálni, de a csajok nem is nagyon hordanak ilyet, ide a sportcipő, a vietnámi papucs és olykor a mezitláb illik.

Boltokból kétszer annyi van, mint otthon, és mind jó árút kínál, de hasonló áron, mint otthon. A halak kinálata fenséges, friss, változatos, szakszerű. Tegnap vettem nagy bátran néhány lepényhalat és dorádót, de nem vettem észre, hogy még nincsenek kibelezve. Eddigi életemben még nem nyúltam halhoz, de itthon egyedül lévén férfi, nekem kellett nekiállnom kifilézni szegény jószágokat. A you tube-on kezdtem, de attól nem lettem sokkal okosabb, viszont legalább megtudtam, hogy hol kezdjem el felvágni a halak hasát. Az első úgy sikerült, hogy a vizsgáztató, öklendezés közben fogta volna a fejét, aztán a másodiknál már magamtól rájöttem néhány trükkre, az elég jól sikerült. A bajom a nyelvhalnál volt, mert nem nagyon tudtam, hogy melyik az eleje és melyik a vége. Meg az olyan lapos, hogy nem is tudtam elképzelni, hol lakhat a bele. Aztán egy ravasz mozdulattal levágtam a fejét, és ezzel szinte ki is beleztem, mert a lényeg ott húzódott a feje mögött. Azt nem mondom, hogy jövőre főállásban a halcsarnokban leszek belező, de bebizonyosodott, hogy a szükség nagy úr, ha muszáj, filézni is tudok.

Az éttermek normál áron jó minőséget adnak, persze a halasból van a legtöbb. Itt mellettünk van egy pizzázó, ahol egy lelkes fiatal pár, és egy pedáns és lelkiismeretes főnök viszik az üzletet. Csodás ízesítésű, hibátlan vegán pizzákat készítenek, illatosak, bagóért árulják, és olyan ropogós a tésztájuk, hogy utána megnyalja a vendég mind a tíz ujját.

Hétköznap csendesebb a környék, de így vasárnap megtelnek a parkolók, előttünk nem messze egy igazi mozgó vidámpark üzemel, körülötte mindenütt teraszon ülnek, és nagy családjukkal élvezik az emberek a munkaszüneti napot. Családszerető, sok gyermekes családmodell itt a divat, a férfiak és a nők is mélynövésüek, kicsit barnább a bőrük, és számomra egy kicsit furcsán, sok g-vel, r-rel, k-val beszélnek, olyan a nyelvük, mindha a román nyelvet megszorozták volna a spanyollal. Az öltözködésük olyan mint a hazai, a fiatalok polókban – a Billebong a vezető márka – az idősebbek rövid nyári strandnadrágban, az asszonyok egy lepelben, egyszerűen, praktikusan. Sehol semmi flanc, komoly értékű autót inkább bérautónak vagy a külföldieknél láttam. Öltönyt esküvőre vagy temetésre tartogatják, de oda is csak ha muszáj.

A kis városka polgármestere belevaló ember lehet. Mintaszerű a szemétszállítás, minden öbölben, strandon, az utcán rengeteg a szelektív szeméttároló, hibátlan a tömegközlekedés, jó minőségűek az utak, és parkolóból éppen annyi van, amennyi elég. Mindenütt rend és tisztaság, sehol egy eldobott nylonzacskó vagy sörösdoboz. Még a távoli San Lorenzo öbölben sincs, pedig ott ma legalább ötszáz fürdőző piknikelt, de direkt figyeltem, sehol semmi szemét. Nahát! Este jó a közvilágítás, és a közbiztonság pedig példaszerű. Este persze itt is berugnak az emberek, de csendben, jó hangulatban, beszélgetve.

Az óceán azért mégis az óceán. Én jobbára a tengerekhez vagyok szokva, azok közül is inkább az Adriához, de olyan az Adria az óceánhoz viszonyítva, mint egy kis pincsi kutya a moszkvai őrkutyához képest. Itt, amikor nincs hullám, akkor is méteres a permet a kicsapódó víztől a parton, az ár-apály minimum három és fél méter, hat óránként váltakozva, és mindenütt sziklák, zátonyok, hegyomlások. Az óceán a hatalmas víztömege miatt sokkal nehezebben melegszik, most is csak 16 fok, de két méterrel a felszín alatt már csak 12. Hajóforgalom minimális, egy-két katonai vagy rendőrségi őrhajó járőrözik a partközelben, no meg egy-két kalandor vitorlázó, akik mindig új veszélyeket keresnek. A halászok beljebb dolgoznak, ahol már van megfelelő vízmélység.

Voltunk a közeli Sintra városában, amely egy világszenzáció, megannyi kastályával, tornyával, kertjével, no, itt aztán volt tömeg, a tuk-tukos vezető szerint van olyan, amikor az egész városka forgalma beáll, és órákon keresztül se előre, se hátra. Egyébként Portugália infrastruktúrája nagyon jó, szinte mindenhova autópályán vagy legalább is autóúton lehet eljutni. Féltem a portugál forgalomtól, de aztán kiderült, hogy én vagyok a legvadabb autós a környéken. Itt nyugalom honol, nincs feszültség, mindenki mosolyog, előzékeny, rendőrt nem is láttam, igaz, nem is volt miért.

Több, mint kétezer kilométerre vagyunk otthontól, mégis, kevés helyen éreztem magam olyan otthonosan, mint éppen itt, Portugáliában. Az időjárás – különösen az óceánparton – kifejezetten kellemes, 20-22 fok júliusban, egy kis enyhe szél mindig fúj és a nap is olyan, mintha szitán keresztül sütne.

Én úgy vagyok, hogy egyre inkább a természetközeli helyeket szeretem, számomra a víz, a levegő és Nap szentháromsága minden mást feledtet. Majd minden nap lenyomok jónéhány kilométert gyalogolva, ez az én mákonyom, és erre itt az óceán feletti dűnék adtak ragyogó lehetőséget. Az óceán hosszú tízkilométereken át ötven-nyolcvan méter magas sziklafalakba ütközik, és ezeken a sziklafalakon vezetnek a látványos homokdűnék, ahol bármennyit lehet gyalogolni. Olykor van szerencsére lejárat a vízhez, ilyenkor ki lehet menni a partra, a sziklák közé, és ha az ember elnyugszik, csak leül egy kőre, nézni a fel-fellobbanó hullámokat, érzi, hogy oly jó élni. Szevasz óceán, szevasz Portugália, szeretlek!