Sokáig voltam bolondja a naptáraknak, elbűvölt a logikájuk, történetük, hasznosságuk. Aztán sok évtizeden át megtapasztaltam, hogy április elejére kalendárium nélkül is kibimbóznak a fák ágai, áprilisban levélnövekmény indul, május elején már kipattanva habzsolják a napfényt, és 10.-15.-e  között teljes pompájukban koronázzák a fájukat.

1980-ban költöztünk ki Budára, a hegyoldalba, legidősebb fiam állandó köhögése volt az indok, de persze boldogan vettük birtokba a félig szinte romos, de csodásan megépített pasaréti lakást, egy aranyos szomszéddal, nagy kerttel, és persze ezernyi felújítási, korszerűsítési feladattal. Drága édesanyám fedezte fel, járta ki, hogy megszerezhessük, fokozatosan, lépésről lépésre, ahogy a pénzünkből futotta, de alaposan, szeretettel és igényességgel.

A mese szerint a háborúban orosz katonák táboroztak a megsérült házban, majd albérletek, társbérletek következtek, állítólag a kert közepén két hadi ló teteme is nyugszik, tehát izgalmas és mozgalmas előélet után érkeztünk meg az ingatlanhoz.

A lakás felújítása után nem sok pénzünk maradt kertszépítésre, de két kis facsemetére azért futotta: egy kis erdei fenyőt és egy még kisebb vérbükköt választottunk ki a közeli kertészetben, és még aznap el is ültettük mindkettőt.

Az erdei fenyő a konyhánk ablaka elé került, egy nyeszlett mandulafa helyére, és néhány év alatt a két alsó egymás melletti törzs egyformán nőni kezdett, ikerfenyő lett belőle. A vérbükköt a kert alsó zónájába telepítettük, gondolván, hogy a közeli utca nem túl nagy forgalmának zaját, porát majd jól csendesíti, szűri a belátást és árnyékot is ad majd. Hamar kiderült, hogy bizony ez a vérbükk is ikerre sikeredett, két egyforma erős törzs ágaskodott az ég felé, egyformán hozzájárulva a közös koronához. Ha egy kicsivel több eszem lett volna, akkor ezekből a kétségbevonhatatlan jelekből jól látnom kellett volna, hogy nem véletlenül lett iker mind a két általunk ültetett fa, hisz két évtizeddel későbbre, amikorra már igencsak megerősödtek a fáink, megérkezett a legértékesebb ikerpárunk: Cila és Zozó!

Az elmúlt közel negyven évben minden nyár hozott egy újabb megújulást a fáinknak, egyre terebélyesebb, magasabb, szebb és erősebb lett mindkettő. Reggel, vagy inkább hajnalban, amikor megébredek, sokszor jövök le a konyhába előkészülni, ilyenkor mindig kilépek elsőnek a kertbe, felnézek az égre, nagyot nyújtózom, és megköszönöm az Univerzumnak, hogy ilyen csodás életet adott nekem. Nyújtózkodás közben sosem felejtem el köszönteni a két fát, akik mostanra már elérték legszebb férfikoruk elejét, uralni kezdték az egész kertet, termetük mellett eltörpült szinte minden más.  

De sok délutánt játszottak a srácok a fák árnyat adó lombjai alatt, de gyakran üldögéltem egy-egy könyvvel szemben velük, és két fejezet között annyira jó volt elbambulva nézni a szinte bordó leveleit a vérbükknek, vagy gyantás kérgét az ikerfenyőnek!

Idén a szokásosnál is élénkebben foglalkoztatott a kert, a lakás megújításának vágya, időt hagyva persze a tervezésre, de szilárdan megfogadva, hogy újítunk a megszokott képen. A koronavírus karantén persze az én ikreimet is bekényszerítette a házba, a napi kétszeri uszodai edzés helyett a kertben kellett leereszteni a felgyülemlett energiákat, edzeni órákon át súlyzókkal, gumikötelekkel, saját testük súlyával. Cila lányom óvatosan megjegyezte, hogy bizony ez a csodás ikerfenyő már mindent betakar, sötét van alatt a konyhában is, a teraszon is, és mintha valamilyen betegség is megtámadta volna, mennyire ragaszkodom hozzá – kérdezte?

Egy igazi apa imádott leánya ilyetén kérdésére mindenféle kitérő válaszokat szokott sorolni, hogy nem is tudom, valóban már túl nőtt mindenen, majd meglátjuk. Aztán ahogy este visszavonultam a szobámba, számba vettem a lehetőségeket, és – ismét leányomra gondoltam, akinek nagyon helyén van az esze, lassan már sakkban is megver  engem -, és beláttam, hogy húzni még tudom az időt, de kitérni az lehetetlen. Hajnalban lementem az ikerfenyőhöz, leültem szemben vele, és megbeszéltük, hogy neki is szűk itt már a hely, meg a húsába mélyülő tartóhám is kisebesítette, el kéne köszönni szeretettel és mély barátsággal. A kert közepén együtt érzően és szeretettel figyelt minket a vérbükk, uralva kertet, házat, szíveket.

Másnap megbeszéltem a részleteket a varázsló favágóval, aki kötéltáncost megszégyenítő bátorsággal ugrál ágról ágra, és semmi pár óra alatt eredeti állapotába hozza a legelvadultabb kertet is. Délutánra kinyíltak a fények, a konyhában lámpa nélkül lehetett főzőcskézni, a teraszra háborítatlanul sütött oda a nyugati lemenő Nap is, teljesítve leányom legnagyobb óhaját.

A vérbükk még terebélyesebbé vált. Lemértem, jó tizenkét méter magas és széles, – gondolom a gyökerei is tizenkét méteres körben hálózzák be az altalajt. Ilyenkor tavasszal, május közepe tájt vérvörös-bronzra színezi a leveleit, de úgy, hogy ahol napot kap ott bronzabb, ahol árnyékosabb, ott meg zöldebb. Nem számoltam, de több tízezer levelet sejtek rajta, olyan, mint egy királyi fenség, hatalmas hermelin palástban, büszkén és kevélyen állva, és ha megpircen a szél, akkor mind a sok ezer levél néma csengőként rázza magát, játszik, villan, bolondozik. Ma már minden napom vele kezdem, és vele fekszem le, belegondolok, hogy néma tanúként végig élte életem, látta a babák születését, a ház felújításait, a kert alakulását, látta még a hajamat és látott sok mindent, amely meghatározta az életemet. És most is velem van. Akárhogy is alakuljon, én el nem megyek innen, ahova belaktam magam, ahol ismerek minden fűszálat, ahol a bokrok, és leginkább a fák, örök barátaim. Tábortüzek, nagy baráti banzájok, gyermekzsivaj és andalító együttlétek emléke villan fel, és ő tudja, tud mindent, itt van és őrzi álmaim, remélem még hosszú időn keresztül. Örök társam immár!

A kerten most egy könnyű fuvallat suhan át, a vérbükk levelei táncolva jeleznek, és én békésen nézem a tájat: itthon vagyok!