Nézem a vasárnap délutáni kertünket, sötét fellegek közül szemerkél az eső, minden szürke és szomorú, még a madárkák is szürkébe öltöztek és valahol fedett helyen próbálják átvészelni a borús időt.

Délben indultam Berényből, hosszú volt az út, és eseménytelen, csak néhány kalandvágyó magányos autós kísérte az utam, meg néhány szolgálatban lévő kamionos és Volán busz.

Amig mozizott a szemem előtt a táj, ráértem elmorfondírozni sok mindenen, többek között magamon, magunkon, és a monoton motorzúgás még jót is tett a gondolataimnak.

Gazdag és változatos élet van mögöttem, a mai életem is kiegyensúlyozott, csodálatos család, szerető emberek vesznek körül, van mit enni, hol lakni, és ha egy új könyvet látok meg a könyvesboltban, gond nélkül megvehetem. Milyen gondok, gondolatok foglalkoztatnak mégis?

Figyelem a híreket, olvasom a beszámolókat, és naponta szembesülök azzal, hogy mennyire megváltozott a világ. Nem csodálkozom, – mint gyermekkoromban az akkori öregek, hogy micsoda világ van,-  mert megértem ésszel, hogy az életben egyetlen dolog az örök, a változás. Az elmúlt évtizedek rengeteg változást hoztak, hihetetlen fejlődést, kitágult a világ, talán vissza is éltünk vele, de valahogy ebben az új világban egyre több kérdés merül fel bennem. Örülök, hogy megőriztem azt a szinte gyermeki kíváncsiságot, ami már gyermekkoromban jellemzett. Nagy vonalakban, amennyire egy egyetemet végzett embertől ez elvárható, értem a mindennapok műszaki, informatikai és még ezernyi fejlődését, persze az egyik részét jobban, a másikat kevésbé. De az emberi és társadalmi viszonyokat egyre kevésbé, és bár szeretnék megátalkodott optimista lenni, de ez egyre nehezebb.

A hosszú autózás során azon merengtem, hogy mi az én személyes feladatom, mi a helyes magatartásom ebben a nagyon megváltozott világban. Régebben, mint ügyvéd, sok emberrel beszélgettem, nagy baráti köröm van, sőt, a médiában is szerepeltem elég sokat. Mondhatjuk, hogy a vírusjárvány miatt, de az bizonyos, hogy ezek az eszmecserék, beszélgetések elmaradtak, csak a legközvetlenebb környezetemmel cserélek eszmét, ott pedig olykor csak ismétlem magam. Olvasom például a víruskezeléssel kapcsolatos anomáliákat, hogy senki nem tud semmi biztosat, hogy kiszámíthatatlan, hogy kit, mikor és mivel oltanak be. Olvasom a naponta százával érkező jogszabályokról szóló híradást, és hallom a hivatalokban, ismerősi körben, hogy ezekből már szinte nagyon keveset tudnak betartani, mert sokszor önellentmondásosak, következetlenek. Olvasom, hogy kedvenc rádióm működését ellehetetlenítik, és nincs hova és kinek felszólalni, a hatalom így dönt, és kész.

A hosszú úton az a kérdés foglalkoztatott leginkább, hogy mi a helyes értelmiségi, állampolgári magatartás, mit lehet, mit kell megtennem, hogy kell élnem a mindennapjaimat ahhoz, hogy ne bolonduljak bele a hétköznapi rendetlenségekbe? Csendben maradni, és közönyösen várni, hogy majd elmúlik ez is egyszer, vagy vállalni a meg nem értést, a kritikát, de beszélni, írni, szólni mind arról, ami fontos és közügy? De hol?

A történelem során azért többek között az értelmiség, az írástudók vezették a társadalmi vitákat, ők voltak képesek eligazodni a bonyolult hivatalos nyelvezetben, értették a költségvetés számait, és beszélték meg a szűkebb és tágabb közösségük problémáit, és bár biztos akkor is fontos volt egy-egy politikus népszerűsége, személyes karizmája, de azért ott volt szó tényekről, jogról, erkölcsről, jövőképről. Ma, ha azt olvasom, hogy a több tízezer vendéglátós hónapok óta nem kapja meg a beigért támogatást, ha azt olvasom, hogy de egyidejűleg egyházi szervezetek, alapítványok és sport klubok kaptak milliárdos állami támogatást, miközben a munka nélkül maradt százezrek 15.-e után már nem nagyon vásárolnak élelmiszert a boltból, – akkor ez ellen hol szólalhatok fel? Ma nincsenek összejövetelek, klubok, nem megyünk meccsre, nincs hely és lehetőség elmondani, kipanaszkodni, kiértékelni, közös álláspontot kialakítani egy-egy fontosabb helyi vagy országos kérdésben. Elmenni dolgozni, haza menni, ellátni a gyerekeket, és ugyanannak a két – három – négy embernek elmondani a gondolatainkat nem éppen lélekemelő. Hogy éljen, hogyan viselkedjen, hogy és hol szólaljon meg egy felelősséggel gondolkodó, a társadalom gondjai és örömei iránt érdeklődő átlagember, hol alakulhat ki értelmes diskurzus? Magányosan, vagy kettesben az erdőben, mert nincs presszó, kávéház, színházi büfé, kocsma vagy lóverseny? Arra gondolni sem merek, hogy a hatalomnak ez így kényelmes, mert bármit is tesz, annak komoly visszhangja – hely és alkalom híján – nem lesz. Biztosan volt már ilyen a történelemben, de most nem találom a helyes választ.

Ha bármi ellen tiltakozásul az utcára mennék tüntetni, akkor rendőri bírsággal számolhatok. Ha valamilyen erősebb kritikát írok a Facebookra, hip-hop letilthat a cenzor. Ha az állami szférában dolgozom, és hangosabban szóvá teszem a kritikámat, megnézhetem magam. Hova vezethet mindez? A politikai vitakultúra, a beszélgetés művészete épp úgy gyakorlást kíván, mint sportolónak a száz méteres síkfutás. Ha nem gyakorol, elszáradnak az izmai, lelassul, versenyképtelen lesz. Az elmúlt három hónapban két, országos jelentőségű ügyben írtam levelet az országos főhatóságokhoz, a vezető hetilapokhoz, televíziókhoz, ráadásul olyan ügyben, amely a vírusjárvány elleni védekezésben lehetne hasznos az egész társadalom javára. Sehonnan, egyetlen sor választ sem kaptam. Néma csend. De ugyanez a közhivatalokban, közszolgáltatóknál. A legújabb divat, hogy egyszerűen nincs telefonszáma egyetlen osztálynak, vezetőnek, senkinek, csak az ügyfélszolgálatnak, ahol egy gépi hang két-három percet beszél hozzám általános dolgokról, majd a végén közli, hogy a túlterhelés miatt telefonáljak később. De persze később sem lehet. Kihez fordulhatok? Ki hallgat meg? Kinek mondhatom el – kulturáltan, nem személyeskedve – a magánproblémámat, vagy a közügyekben észlelt anomáliákról szóló kérdéseimet? Megszűnt a társadalom belső kommunikációja, a hatalmasok, a fent lévők közleményekben, sebtében hozott jogszabályokban, vagy állami televízióban leadott hirdetésekben közölnek velem valamit, de válaszlehetőség nincs. Ha csak a nemzeti konzultáció nevezetű ördögi trükköt nem tekintem annak, de gondolom, aki kitalálta, az sem hisz benne. A kör kezd bezárulni. Lassan néma csordataggá válok, aki este még az istállóban esetleg nyeríthet néhányat az állás szegletében, de valódi társadalmi párbeszéd, beszélgetés már nincs.

Ahogy közeledtem a fővároshoz, úgy nőtt a forgalom. Láttam, ahogy megelőztem a sorban kocogó kamionokat, hogy a sofőrök arcára kiült a fáradság és az egyhangúság. Hallottam, ahogy mögöttem nagy szirénával utat parancsol magának egy fekete állami autó, tudtam, jobb félrehúzódni, itt most az övé a pálya. De mi lesz velünk, mi lesz velem, és mi lesz a gondolataimmal?