Vírus időben, amikor a madár is kalitkában hál, az emberfia számbaveszi, hogy mit nem csinált meg az elmúlt években, amit egyébként kellett volna? Hát rendet! Minden évben vettem új zoknikat, de a régi maradt. A gyorsan változó számítástechnika egy semmi évtized alatt számtalan kütyüt, kábelt, kiegészítőt hozott a lakásba, ma is ott porosodnak hegyekben egymáson sok mindannyiunknál. Kinek a konyhában, kinek a fürdőben gyültek össze a használaton kívüli, de a mégjóleszvalamre tárgyak, hegyekben, mozdíthatatlanul.

Már egy hete készülök a könyvekhez, de éreztem, hogy ez kemény falat, egy alvó medve, akit ha rosszkor ébresztek, szétmarcangol.

Azt hiszem 8 éves koromtól kezdődően szerelmese vagyok a könyveknek. Akkor követeltem apáméktól, hogy bár kicsit nehezen éltünk, de vegye már meg nekem a régi Corvinák díszes lapjaiból összeállított, latin nyelvű diszkiadást, jól lehet, olvasni sem tudtam tisztességesen. Gyermekként az Olcsó Könyvtár filléres klasszikusait bújtam, majd az Európa Könyvkiadó akkor megindult európai avangard irodalmát, klasszikusokat, moderneket vegyesen. Vagy tíz helyen laktam életemben, de a költözések legnagyobb kihívása a könyvek költöztetése volt. Ott voltam minden könyvhéten, a Költészet napján, elsőként forgattam egy-egy bestsellert, de megvettem Shakespeare-t, Kaffkát, Moldovát és Spirót. Az ünnepek fő ajándéka a könyv volt, és a kötetek csak egyre szaporodtak, először egy sorban, aztán kettőben, aztán ahogy elfért.

A lakásom alkalmankénti átalakítása során újabb és újabb könyvespolcokat kellett gyártanom, lassan tele lett vele a lakás, a pince, a garázs. Eddig kétszer selejteztem, ebből gazdálkodik most egy erdélyi és egy baranyai iskola.

Mióta elváltam, ezer dolog foglalt le, de számon tartottam, hogy előbb vagy utóbb, de ismét selejteznem kell.

És eljött az idő. A karantént az Isten is könyvválogatásra találta ki, hát ma neki fogtam. Leültem illő távolságra a hatalmas könyvespolc elé, becsukott szemekkel meditáltam egy rövidet, majd felfelé pillantottam. A pillanat beleremegett! Ahogy felnéztem, sok száz, vagy ezer kötet nézett velem farkasszemet, vádlón és kérdőn, hogy végül is ki maradhat. Éreztem a panaszaikat: engem akarsz leselejtezni erről a barátságos polcról, engem, aki boldogságot és vigaszt hoztam neked, választ a kétségeidre, könnyeket a szemedbe, élményt a képzeletedbe? Emlékszel, amikor lelki problémáid voltak, és én adtam vigaszt? Vagy én, aki a jog, a társadalomtudományok, az egészség, a földrajz, vagy az asztalosság rejtelmeibe vezettelek be?

Ültem, csak ültem, mázsás súlyok nehezedtek rám, de mint fegyelmezett ember felálltam, és nekiláttam az első sor átválogatásának.

Az első könyv egy 1962-es kiadású kis füzetke volt: “A mai orosz költők versei”. Vinokurov, Jevtusenkó, és mások, – na, ez marad, ezt nem dobom ki. A következő: Stefan Zweig: “Sakknovella”. Istenem, micsoda izgalommal és boldogsággal faltam Zweiget kamaszként, no, nem, ez is mindenképpen marad! A harmadik az első jóga könyvem Jesudiántól, talán tizenöt éves lehettem, egy atyai tanáromtól kaptam. Beleolvastam. Melyik ászanát tudom megcsinálni még ma is, próbáltam egy lábon egyensúlyozva gólyaként megállni? Harmadik nekifutásra sikerült, de közben kezembe vettem a sorban következő könyvet: Moldova György, “Az idegen bajnok”. Ott, azon nyomban felütöttem az első novellánál – Kalina Pál – és végigolvastam egy szuszra. Ma is egy csoda! A következő az asztalos mesterség alapjait mutatja be értőn, szép képekkel, majd egy szakácskönyv következett a halakról.

Sok polcom van, már vagy két óra eltelt, de én átszellemült arccal még csak az első polc felénél sem járok, és szinte mindegyiket kézbevéve rájövök, hogy az életem egy kis darabját tartom a kezemben. Eddig álltam, közben besötétedett, kint rajokban dalárdáztak a madarak – róluk is vannak könyveim – , felkapcsoltam a villanyt, odahúztam egy széket, és lehuppantam végre a polc elé, hogy kényelmesebben tudjam eldönteni, melyik marad, melyik megy? A sorban egy hajózási könyv következett, Törökország parti vizeről, izgalmas térképekkel, horgonyási tanácsokkal, vám és kikötői szabályokkal. Ki tudja, mikor hajózom ismét arra – ez is marad.

Ahogy egyre jobban belecsúsztunk az estébe, én egyre jobban belefeledkeztem a könyvekbe, a múltamba, az élményimbe, magával ragadott ismét a Gutemberg varázslat, megigézett a betű szentsége, és éreztem, friss, régi szelek fújják át a lelkemet. Istenem, de jó csendben olvasgatni, előre- és visszalapozni, felidézni a könyvekkel volt első találkozás emlékét. Ültem a polc előtt, halkan feltettem egy Csajkovszkij zongoraversenyt, és már sejtettem, hogy itt és most – hála istennek – ismét a könyvek győznek, maradnak, mert fontosabbak sokszor, mint gondolnánk. Holnap folytatom – az újraolvasást!